Shanghai felé, félúton

2009.november 07

Teljesült a vágyam és újra Ázsia felé tarthattam. Most nem Tokióba, mint ahogy az már lenni szokott, hanem Kína, Shanghai felé.

Kicsit aggódtam is emiatt, mert mindeddig a kontinensek közötti repülés legnagyobb élménye az volt, amikor Bécsben a Tokióba tartó járat Business Class várójába beülhettem egy órára, ami tele volt csendes, jól nevelt, kulturált, viselkedni tudó japánokkal. Felüdülés volt az az egy óra! Olyan különbség az európai létböl hirtelen beülni a japánok közé, mint amikor az ember teljes hangerön nézi egy darabig valamelyik Terminator filmet, majd hirtelen odaül a szépen berendezett trópusi akvárium elé nézelödni és csendes háttérzeneként Bachot hallgat.

Nos, ez most nem így volt. A kínaiak más típusok. Ök folyamatosan karattyolnak, kiabálnak, és mindenki igyekszik a másikat kommandírozni valamilyen, általa helyesnek vélt, viselkedésforma felé. Vagy sokan a nemzeti szenvedélynek, a „visszapattanó olvasásnak” hódolnak. Ez úgy müködik, hogy veszünk egy újságot, amit szétnyitunk és elkezdjük olvasni, úgy, hogy közben lassan sétálunk. A sétálás közben folyamatosan nekimegy az ember valakinek, vagy valaminek, amiröl rögtön vissza is pattan, és másik irányba kezd lödörögni. Van ilyen gyerekjáték is: a kisautó, ha megakad, rögtön irányt vált! Illetve, lehet még játszani a repülötéri alkalmazottak idegileg történö kikészítésével is, ami abból áll, hogy mind az összes (értsd mind a húszezer kínai) utas külön-külön megkérdezi, hogy például mikor megy a gép.

Csak, hogy képet adjak róla:

– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor.

– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor.

– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor.

– Mikor megy a gép? – Huszonegy-negyvenkor!

Örjítö, nem?

Továbbá nem értem, miért kell például pohárkészletet hozni Európából Kínába kézipoggyászként a dobozából kicsomagolva, egyenként! A kínaiak valami genetikusan öröklött érzékkel tudnak kézipoggyászt összeállítani. Újságpapírral, reklámszatyorral beborítva, összeragasztószalagozott, amorf tárgyak tömkelegét hozzák, és ha ránézünk egyre, akkor nem tudjuk, hogy rénszarvas trófea lehet-e benne, vagy Rubik-kocka...

Aztán a kedvencem: már régóta mondom, hogy ahogy vannak nemdohányzó részlegek is egyes épületekben vagy vonatokon, a repülön létre lehetne hozni gyerekmentes osztályt is! A repülön a gyerek megszünik gyereknek lenni, és átalakul két óriási kapacitású tüdövé és egy torokká. Ha egy ilyen tüdöt kifogunk a közelünkben, úgy Isten irgalmazzon! Tudom, hogy a gyerek nem tehet róla, söt senki sem tehet róla, de töltsön el mindenki 12 órát egy ülésbe préselve a 12 órán át folyamatosan kilencven decibellel ordító tüdö mellett, majd forduljon oda az utazás végén a tüdö anyukájához, és öszintén mosolyogva mondja azt: „Hmmm… Ez kellemes utazás volt!” Ha ezt valaki meg tudja tenni, akkor az az ember egy hös!

Most velem ez, Istennek, hála, nem történt meg! Én útitársként kifogtam egy svéd olajmérnök fiatalembert. Mindenképp beszélgetni akart, így váltottam is vele pár szót, és szimpatikusnak is tünt, de aztán kiderült, hogy titokzoknit hord, így rögtön bizalmatlanná váltam. Ez öt nem zavarta, és elkezdett horkolni. Tizenkét órán keresztül! Ö volt a szerencsés, mert legalább tudott aludni. Én a repülön semmit nem tudok csinálni. Sem alvás, sem olvasás, sem filmnézés, sem zenehallgatás nem köt le. Mégis, most úgy gondoltam, megiszom egy pohár bort, mert az alkohol engem elaltat. Az egész tervböl egy nagy kínlódás lett, mert az ülés úgy van kialakítva, hogy ha teljesen fekvöpozícióba állítom, akkor is kb. 15%-ot lejt a láb felé, ami azzal jár, hogy abban a pillanatban, amikor elaludnék, elernyednek az izmaim és elkezdek becsúszni a lábtérbe, viszont eléggé dehonesztáló tud lenni, ha az utaskísérö oda nyújtja be a narancslevet.

Szóval, az utazás mindig egy rémálom. Bárki, aki azt merészeli mondani, hogy a bolygónk kicsi, annak kívánom, hogy utazzon el Kínába egy horkoló svéd, egy ordító tüdö, és a visszapattanva olvasó kínaiak között!

Féltem a Shanghai-i megérkezéstöl, mert tudtam, hogy a biológiai órán reggel 9 órát fog mutatni, viszont a helyi idö már délután 4 óra lesz. De ezt még át is vészelem, mert gond nélkül tudok aludni bármikor, bárhol. Amire viszont nem számítottam, az az idöjárás volt. Ömlött a szubtrópusi esö. Annyira nem volt meleg, mint nyáron, de azért megizzasztja az embert a páratartalom. A Pudong Nemzetközi repülötér kritikán felüli, a megérkezéstöl a csomag kézhezvételéig nem telt el 20 percnél több. Ebben benne van 600 méter séta a kaputól a beléptetésig, az útlevél és vízum vizsgálat, a csomagra való várakozás, a soför megtalálása. Ezt a mondatot a ferihegyi csomagkiadó teamnek ajánlom, mert ott még sosem sikerült 40 percnél kevesebbet várni a csomagra. Persze Ferihegyen négy szalag van, Pudong-on pedig csak háromszáz...!

Az út, autóval a szállodába félelmetes volt. Zuhogó esöben mentünk, és mindenki tolakodott, furakodott az autópályán. A kínai autópálya általában négysávos. A legkülsö sáv a nehéz teherautóknak van. A második a könnyebb teherjármüveknek, a harmadik a buszoknak, és a negyedik a gyors személyautóknak. Ez a Shanghaiba bevezetö pályán csak elméletileg müködött. Megfigyeltem, hogy újabban a szokás, hogy ha elhaladunk valaki mellett, akkor arra rádudálunk, nehogy esetleg sávot váltson és ütközzünk, valamint a biztonság kedvéért még anyázunk is egyet, mert akár nekünk is jöhetett volna... Tehát, a megelözendö autó hátsó lökhárítójától a vezetö vállának vonaláig dudálunk és anyázunk, majd onnét mosolyogva integetünk neki, és az elnézését kérjük. Ugyanez müködik a megelözendö autó soförje esetében is. Ö, gondolom, azért anyáz, mert dudálnak rá, és naná, hogy látja, hogy jövünk.

Shanghaiból eddig nem sokat sikerült látnom, mert egyrészt itt is hamarább sötétedik, másrészt sikerült összeszednem egy jó kis megfázást, így leginkább a hotelben töltöttem az estéket.

A hétvégére, remélem, kikecmergek nyavalyából, és sikerül felkeresnem egy-két helyet és megnézni, hogy mi változott Shanghaiban az elmúlt egy év alatt.

Kijevi Rossz - kiegészítés

2009. április 10

Csak nagyon röviden néhány extra megfigyelés a tegnap esti séta kapcsán.

1.  Annyira azért még nem szakadt el Moszkvától a város!

Az egyik hasonlóság, hogy este hétóra után egy cél vezérel mindenkit aki tízévesnél idösebb és kilencvennél fiatalabb: minél rövidebb idö alatt lehetöleg egy kollektívában néhány cimborával az utcán, nyílt színen lerészegedni. A profik nyolcra már egész jelentös mennyiségü véralkohol szintet tudnak felmutatni. Van egy promenád rész a Besszarabszkaja tér felé vezetve, ahol az utat elegáns üzletek szegélyezik, és a járda nem is járda-, hanem sétáló utca szélességü, közepén fasorral, és padokkal. azokon a padokon gyülik össze a publikum. Mindenkinek a kezében valamilyen alkoholtartalmú ital és cigaretta van, és megy a piálás. Akkora az igény a sörre, hogy azt csak önálló népi, önkéntes kezdeményezéssel lehet kielégíteni, mégpedig úgy, hogy az állampolgár bemegy helyi magazinba, vesz sok karton sört, azzal önmagát körbebástyázva leül a sétálóutca kiválasztott helyére, és a vevöre történö ránézéssel megállapított áron árulja a sört. A rendörök persze felszólítják, hogy távozzon, de csak azelött, hogy ök is kapnak sört.

2.  Parkolni neccesse est! - Parkolni szükséges!

Teljesen nyilvánvaló, hogy a Mindenható azért teremtette meg a négyzetmétert, hogy parkoljunk rajta. Nem számít, hogy hol van, mit blokkol, mit akadályoz meg, az a lényeg, hogy ha a Teremtö helyet adott, akkor oda parkolni kell! Különben is van-e olyan hely ahová egy V8-as Range Rover nem tud eljutni? Virágágyáson, zsenge szárú fán, alacsony kerítésen, beton virágtartón, gyereken, nénin keresztül is parkolni kell! Namost, ha a parkolóhely eléréséhez a járdán kell végighajtani fél kilométert, akkor ott megyünk…hol itt a probléma?

Az irodával szemben van az operaház, én nem csodálkoznék azon ha elöadás közben a színpadra leparkolna egy Daewo, egy Nissan, vagy valami nálunk soha nem látott japán csodamasina.

3. Ha szemtelenül fiatal férfi vagy, és csenevész, akkor a legjobb ha rendörnek állsz. Ezentúl

a./ soha nem kell aggódnod az esö miatt, és nem kell esernyöt magaddal hordanod, mert akkora tányérsapka kerül a fejedre, hogy alatta még a sört is nyugodtan árulhatod. Naná, hogy simán szolgálatban!

b./ nyugodtan igazoltathatod csak úgy szórakozásból a töled 2 fejjel magasabb, és nagyságrendekkel jobb és magasabb kategóriás csajokat, hátha valamelyik átváltaná a büntetését valami másra!

4. Csajoknak:

Itt szeretik ha a dolgok azok amikre a teremtéskor rendeltettek. A haj azért van, hogy fenékig érjen, ami azért van, hogy feszüljön rajta a szoknya, aminél eredendö követelmény, hogy rövid legyen, ezáltal sokat mutasson a combokból, amiknek rendeltetésszerüen hosszúnak kell lenniük. A tüsarok legyen hegyes és magas! Így müködik a világ.

5. Nyilvánosan smárolni rangot ad!

Vannak gyönyörü lányok, - és nem csak gyönyörüek, hanem leírhatatlanul álomszépek, nem véletlen, hogy Ukrajna és Oroszország a legnagyobb feleség-ellátó hely a nyugat számára - de azok annyira lepattant, béna, büdös, hónaljszagú bunkó pasik oldalán vannak, hogy azt hihetnénk, hogy a menny és a pokol két legszélsö végletét próbálják velük összehozni!

Na, ezek a pasik idöröl-idöre azt akarják bebizonyítani, hogy micsoda menök - olyan csajokkal azok is- ezért a nyílt színen kezdeményeznek egy Waterloo méretü nyelvcsatát! Borzasztó látni! Irigy vagyok!

6. A dolgok máshogy kerülnek értékelésre!

Egy apartmanban lakom, ami négycsillagosnak van hirdetve. Gondolom azért négycsillagos, mert az elöszobában a csillagot formázó ruhaakasztók közül az ötödik le van törve, és csak négy használható. A lakás végül is - miután megjavítottam a zárat, a vécét, valamint a cipöm sarkával - igen, nem volt más- megszögeltem a szekrényt, és leszigeteltem a villanybojler csatlakozóját, és meggyöztem az ingerült pasit, hogy nem érdemes megölnie, mert nem az enyém a Mitsubishi, ami úgy parkol a lezárt udvarban, hogy blokkolja az ö autójának kijutását, - már egészen kellemesnek mondható. Az jó, hogy végre van meleg víz, de sajnos ahogy melegszik a víz a szaga egyre inkább arra hasonlít, mintha a TESCO pontyokkal telített medencéjéböl juttatnák egyenest a vizet a csapba. Még ilyen átható halszagot még nem éreztem. Biztos, hogy nem közvetlen a Dnyeperböl jön a víz, mert az pedig annyira szennyezett, hogy nem él benne hal!

Némi egyéb diszharmónia azért még tapasztalható a lakásban, mert például minek vasalódeszka, ha nincs vasaló? Vagy minek gáztüzhely, ha nincs bevezetve a gáz és villanytüzhely számára van kiépítve a hely?

De megértettem: a lényeg az, hogy legyen vasalódeszka és tüzhely!

A Kijevi Rusz annyira nem Rossz!

2009. április 07

Akkor kezdjünk egy kis matematikába!

Az elsö állandónk az a kijelentés, hogy: „Moszkva nem Európa” Földrajzi értelemben az Uraltól nyugatra esik, tehát Európához tartozik, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez csak földrajzi értelemben igaz.

Moszkva az Moszkva. Olyan mint a VW Golf, - a saját maga osztálya.

A másik állandóként jelöljünk ki egy nagyon európai várost, például Zürich-et.

Vegyük a Zürich és Moszkva közötti távolságot, és helyezzük el a láthatatlan vonalon Budapestet és Kijevet. Budapest épp olyan messze van az Európát jelentö Zürichtöl, mint Kijev a nagy orosz medve barlangjától. Tehát Budapest még nem teljesen Európa, és Kijev azért már nem Moszkva. Kulturálisan is ez a távolság. Budapest közelebb van Európához, mint Kijev, ami már észrevehetöen eltávolodott a moszkvai Moszkvától. Viszont ezt a logikát követve azt lehet, mondani, hogy Budapest és Kijev nem esik annyira messzire egymástól.

És ez így van!

Az elsö benyomása az embernek, hogy a látvány ami elé tárul épp lehetne Köbányán is, vagy az V. kerületben is. Az emberek kicsit szürkék, egyformák, topisak, de vannak köztük már feltünöbbek is. Az autók hasonlóak, a szocialista idöben épült házak, intézmények is hasonlóak. Minden olyan emberszerüen közepesen nagy, vagy kicsi, magas, vagy alacsony. Közepesen keveredik a régi és az új. Csak a néha-néha felbukkanó grandiózus, szovjet idökböl származó szobrok, emlékmüvek árulkodóak.

Kijev apró részleteiben az európai arcát mutatja. Ha viszont összességében nézünk rá a városra, akkor azt mondhatjuk:” Neeeeem….óh, ez azért még messze nem az!”

A repülötér a várostól 35 km-re van, Boriszpol városában. Nyilván van még mit fejleszteniük, mert csak két mozgófolyosó van, és természetesen a budapesti gép fontosságban nem érdemli ki egyiket sem. A busz amivel bevisznek a fogadó épületbe már teljesen európai. Az épület már nem az. A sor az útlevél ellenörzésnél, és az ott dolgozó emberek viszont már vígan az 1982-es Szovjetuniót, vagy a 2008-as Moszkvát idézik. Vagyis, ha két ember áll elötted a sorban és már két órája vársz, az ott természetes. Magyarul a szemlélet az, hogy az utasok azért vannak, hogy a határöröknek legyen munkájuk. Ergo, az utas várjon. Hova rohanna? A beléptetö emberke elöbb kibeszélgeti magát a szomszédjával, aztán elmegy valami iratkötegért, aztán beszélget, aztán most visz valami iratköteget, aztán visszajön, beszélget, majd végre magához inti a várakozó utast. Ekkor tüzetes dokumentum-szemle következik. Minden adatot egyeztet a repülön elöre kitöltendö landolókártyán. Leellenörzi, vagy van-e pont minden ’i’-n, majd hosszas pecsételésbe, kézi regisztrációba kezd. Aztán sitty-sutty 20 perc alatt kész is van EGY ember.

Én olyan szerencsés voltam, hogy valamiért egy komplett türkmén turistacsoportot hoztak be elénk. Türkmenisztánban - ahogy számomra tünt - a nöknek nincs útlevelük, merthogy úgysem mennek ök sehová. Ha meg kiteszik a lábukat a házból, akkor az meg csak és csakis férfi kísérettel lehet, ez természetes, mivé is lenne a világ, ha a nök csak úgy önmagukban járkálhatnának az úton. Szóval nekik sem igazolványuk, sem útlevelük, sem semmilyük nem volt. Csak egy lista a nevükkel. A türkmén csoportvezetö felolvasta a neveket, aki pedig hallotta a nevét az jelentkezett és ment volna át a határon. Ez már az ukránoknak is sok volt, de ahogy kivettem a zavart orosz beszédböl a türkmén azzal érvelt, hogy a kézitáskájának sincs útlevele és azt is csak megnézik, aztán átengedik, akkor minek kellene egy nönek útlevél meg igazolvány. Pffff...ki érti ezt? :-/

Végül 2 és fél óra alatt csak átjutottam Ukrajnába. A taxisoför természetesen már elment, de annyira nem messze, mert miután telefonáltam Budapestre, és onnét szóltak a kijevi irodának, azután 20 perccel megjelent a soför.

Aztán bementünk az erdöbe. Az erdöben parkolt ugyanis. A 80 évek balatoni vadparkolásait idézte a pillanat.

Már az úton az iroda felé tudatosult bennem, hogy Kijev azért közelebb van Európához, mint Moszkva. Mondjuk Moszkvával az a helyzet, hogy ö már nem is akar Európához közeledni, mert megvárja míg Európa megy el öhozzá lehetöleg térden csúszva, dideregve, gázért könyörögve. Van valami rémisztö ebben, nemde?

Jellegtelen lakótelepek mellett megy az út, pontosan olyanok, mint Békásmegyer, vagy Miskolcon az Avas Dél, de az utcaszinten már európaiabb kinézetüek az üzletek, és hiányzik a félig elégett motorbenzin szaga is a levegöböl.

A lakótelepek sora egészen a Dnyeperig tart, ahonnét már látszik a régi város. Az templomok aranykupolái, ahogy kiemelkednek a zöld lombrengetegböl impozáns. Szép lehet itt egy öszi naplemente a megfáradt sárga színü levelekkel és a ragyogó hagymakupolákkal. Nos, én most az öszt nem láttam, de a tavasz egészen csinos! De csak a belvárosi gondozott, parkosított részeken, mert egyéb helyeken annyira lehangoló, szemetes, poros és depresszív minden, hogy legszívesebben a felvágott ereimböl kifolyó vérrel vinnék változatosságot a mindenhol szürke világba.

Moszkvával ellentétben az autókon már vannak rendszámok, és már nem parkolnak végig a járdákon, az embereket arra kényszerítve, hogy az úttesten járjanak. A piros lámpánál megállnak, a zebráról nem dudálnak le, de azért a keresztezödésekben még a jobb kerékkel felkaptatnak a járdára és úgy fordulnak jobbra, ha épp szük a hely, és nem akarják megvárni míg az elöttük haladó autós ki nem kanyarodik balra. Vannak szépen felújított részei a városnak, amik iszonyúan lepattant elhagyatott épületekkel tesznek változatossá. Csakúgy, mint a Várkert Bazár Budán.

Az élelmiszer üzletekben azokat a termékeket lehet kapni, mint nálunk, és már nem rántják rá az emberre a bejárati ajtót, de a sorban állást még nem ismerik. Már önkiszolgáló a bolt, de az elörecsomagolt szalámin lopásvédelmi chip található. A chip rajta van, de a pénztári leolvasó még nem veszi ki a készletböl automatikusan, így fizetés után mindent el lehet pakolni a táskába, kivéve a szalámit, mert azt kézben kell kivinni, hogyha besípol a kapu - és mindig besípol - akkor könnyü legyen megmutatni a biztonsági örnek.

A legfontosabb: van kvasz!

A legmeglepöbb: a kvasz jobb, mint Moszkvában!

A legelkeserítöbb: még senki nem importál kvaszt Magyarországra!

A felszíni közlekedést már ismertettem, így most a metróról szólok. Kijevnek 4 metróvonala van és nagyon szép a metró. Nem olyan pompázatos, mint Moszkvában, hanem olyan, mint a miénk, csak rendezettebb. Ez azért van, mert Kijevben olyan fura kapus rendszer van, hogy jegy nélkül nem lehet lemenni, vagyis a szolgáltatásért fizetni kell. Ez ugye Budapesten elképzelhetetlen lenne. Szóval, a jegyekböl van arra pénz, hogy legalább az állomásokat és a szerelvényeket rendben tartsák. A szerelvények olyanok, mint a mieink. Pont ugyanolyanok, merthogy a mieink is orosz szerelvények. A különbség annyi, hogy úgy néznek ki, mintha a múlt héten jöttek volna ki a Mitisinszkij Masinosztroityelnij Zavódból, (a Mitisinszkij Jármüépítö Üzemböl). Persze, orosz területen vagyunk, tehát nagyon esélyes az is, hogy  a múlt héten jöttek ki a Mitisinszkij Masinosztroityelnij Zavódból, mert az oroszok képesek ugyanazt a jármüvet, mindennemü változtatás nélkül negyven évig gyártani.  Végül is a metrónál lényeg az, hogy a föld alatt menjen, nem? Ha megy, akkor jó. Nem úgy, mint Pesten, hogy a Combino-n legyen egyszer meleg, máskor meg hideg, meg alacsony legyen, meg hosszában sárga…hát csoda, ha nem megy szegény villamos? Ennyi követelménynek egyszerre megfelelni!

Az uticélom, a kijevi  irodánk elhelyezkedése erösíti a városban látható kontrasztosságot. A lepattant lakótelepek után egy orosz barokk, szépen felújított részhez érkezhetünk,és a város itt már kifejezetten elegáns. Az úttestet díszes vörös, gránit macskakövel burkolták le, a két oldalon a járdák is már díszburkolattal vannak kirakva és szép régies kandeláberek sorakoznak végig. Az üzletek is szépek. Ilyenkor mondaná az ember, hogy „ez aztán már európai”, de leszáll az est, és a kandeláberek vagy nem világítanak, vagy tündöklik a karácsonyi dekoráció, most áprilisban is. Tehát rögtön olyan slampossá, oroszossá válik a kép.

A városban egyébként szoborcsere zajlik. Meghagyták a hegy tetején lévö nagy II. világháborús pléh szobrot, ami a mi Gellért-hegyi szobrunkhoz hasonlítható, és pár szovjet katonai emlékmüvet, de lépten-nyomon a hösi ukrán középkori múltat bemutató szobrokat lehet látni. Az ő Kossuth-juk Bogdan Hmelnickij herceg, a nagy hetman, aki kozák létére a XV-XVI.század fordulóján harcolt a lengyelek ellen. Az elöbb emlegetett utca is róla van elnevezve.

Az ország történelme könnyen átlátható. A lengyelek uralták Ukrajnát, és még a litvánok is, de akik ellen szövetkeztek a kozákok és a krími tatárok, akiknek igazából utálniuk kellett volna egymást. Szóval összefogtak az ukránok a svédekkel, akik emiatt nem szerették a tatárokat, pedig az oroszokkal ösi ellenségek voltak, és így igazából semmi bajuk nem volt a litvánokkal, hanem a lengyelekkel, akik viszont laza szövetségben álltak a tatárokkal, tehát a kozákok és a lengyelek nem szerették egymást, de csak annyira, hogy az ukránokat mindketten el akarták nyomni, ezért szövetségesként mégis harcoltak egymás ellen és a szabad sztaroszták ellen . Na! Ha valakinek valami nem lenne világos, akkor az vegye meg a TESCO-ban a Tüzzel-vassal c.filmet 900.-Ft-ért.

Zseniális, szép, kosztümös lengyel film!

Prága - A hozzánk legközelebb esö Disneyland

2008. november 28.

Nemrég egy baráti társaságban is említésre került-, továbbá kedvenc rajzfilmfigurám itt található blogjában is ódákat olvastam a sörhasú knédlievök fövárosáról. Londonnal tudnék párhuzamot vonni, illetve a Londoni Tower-rel. A Tower-ben élnek a hollók, amikre évszázadok óta vigyáznak, ugyanis a legenda úgy tartja, hogy ha a Tower-böl egyszer a hollók elköltöznek, akkor összeomlik a monarchia. Valami ilyesmi lehet Prágában a Vencel térrel is. Az utóbbi csaknem két évtizedben nem volt olyan év, hogy ne mentem volna el Prágába. Amióta jelenlegi munkahelyemen dolgozom- és már annak is 7 éve - azóta pedig évi több alkalommal is ott találom magam, és mindig ugyanazt látom. Az irodánk a Vencel téren van, és amikor kilépek az ajtón és végignézek rajta, mindig egy kérdés ötlik fel. „Mikor a büdös francban lesz már egyszer végre kész?” Húsz év óta mindig-mindig valamilyen építkezés, térrendezés folyik. De most már megnyugodtam, mert tudom: hasonlóan a hollók legendájához, ha egyszer a Vencel téren nem lesz már többé építöanyag, betonkeverö, markoló, lapátnyélre támaszkodó munkás, akkor összeomlik a cseh állam.

Továbbá arra is rájöttem, hogy miért vált a város Kelet-Európa kapujává. Valóban, a prágai repülötér sokkal nagyobb és forgalmasabb, mint a budapesti. Ferihegy hozzáképest libaröptetönek tünik. A csehek nagyon büszkék arra a statisztikára, hogy a Kelet-Európába érkezö tengerentúli -értsd amerikai- turisták 60%-a Prágába érkezik. Ez elméletem szerint azért van, mert Disneyland-et tartósan csak amerikaiaknak lehet eladni, más náció tagjai nem vonzódnak annyira obszesszíven a müanyaghoz. Vagy a kínaiaknak, akik lassan megközelítik az amerikaiak számát, bár a kínaiak jönnek, látnak, hazamennek, és építenek maguknak egy saját Prága Theme Park-ot valahol Wuxi tartományban.

A prágaiak és a csehek elöszeretettel és nagy fölényességel nevezik magukat „Kelet-Európa amerikai”-jainak, és komolyan azt is gondolják, hogy ez egy pozitív jelzö. Valamicske igazság lehet benne, mert nemrégi hír, hogy az az ember aki épp ezen a héten a cseh miniszterelnök -vagyis a végrehajtó hatalom feje, mint az USA-ban élö kedvencünk, de az ö titulusa ugye elnök- azt gondolta, hogyha az újszülött gyerekét nappal, nyílt színen, az utcán babakocsiban eltolja valahová akkor nem fogja öket senki lefényképezni. De lefényképezték, mire ö ököllel megütötte a fotóst. Tehát a két csúcsfej egy szellemi szinten van. Persze lehetne vitatkozni ezzel, és úgy érvelni, hogy ha a cseheknek épp van kormányuk, akkor minden ember esélyes a miniszterelnöki posztra, tehát nem biztos, hogy a cseheknek ismerni kellene a miniszterelnöküket arcról.

Ha az ember elöször van Prágában, akkor azt mondja: „Wow, hogy ez milyen szép!” Másodszorra még élvezi az utcákat, keresi a vámpírokat a házak tetején. Harmadszorra, már csak egy sörözöbe akar beülni. Negyedszerre meg azt mondja:” Wow, ez a 400 éves épület a múltkor még nem volt itt!”

A történelem tekintetében pedig a megszépítö emlékezetre hagyatkoznak. Nagy és csaknem egyetlen jelentös királyuk IV. Károly tudvalevöleg egy ronda, kövér és undorító pasas volt, de a Károly híd „pesti” hídföjénél lévö szobor szerint úgy emlékeznek rá, hogy a Gyürük Ura királyábrázolása mezítlábas Ludas Matyinak tünik mellette. A hídfön lévö IV. Károly szobornál pedig egyszerüen lemásolták Nagy Károly frank királyról készült mellszobrot. Gondolták, Karcsi-Karcsi, darab-darab. Minden másolt, koppintott, innen-onnan elcsent.

IV. Károly élöben meg is jelenik néha a városban, és hallottam egyszer két amerikai nöt arról beszélgetni, hogy 99%-ban biztosak abban, hogy az elöttük elhaladó figura nem az igazi IV. Károly király volt. Mindenesetre lefényképezték, mert sosem tudni, hátha mégis....

A város tele van étteremmel, és mindenhol jókat lehetne enni, ha nem  ízetlen-büzetlen cseh-szlovák knédlit adnának mindenhez. Ez azért van, mert mindenki Prágába megy, és olyan kaját kell prezentálni amit az eszkimótól a szingaléz harcosig mindenki megeszik. A füszereket maximum könyvböl ismerik. Nekem mindig figyelmeztetni kell a Csehországból érkezö vendégeket, hogy a budapesti csípös kínai kaja egészen más, mint a prágai csípös kínai kaja. A prágai szupercsípöst budapesten desszertként, édesség gyanánt fogyasztjuk.

Az egész élmény olyan mint Disneyland: szórakoztató de müanyag, mesterkélt, sótlan, alaktalan massza. Pont olyan, mint a csehek elképzelése a forradalomról. Ha Pesten forradalmi hangulat van, akkor biztos van valami jó kis vízányúzás, Budaházy vagy Tomcat ordibál a megafonba, többmilliós kár keletkezik a közvagyonban, amit mi fizetünk meg, ezért dühösek vagyunk, ami elveti a magját az újabb vízágyúzásnak. Szóval, zajlik az élet.

Ezzel szemben a cseheknek a forradalom az, hogy összejövünk a kezünkben gyertyával, és kézen fogva sétálgatunk a tér egyik végéröl a másikra, a helyi „Süss fel nap”-ot dúdolgatva. Aztán meg úgy kell nekünk szólni, hogy „Hé, gyerekek, vége a szocializmusnak! Szakadni kéne nektek is!” Néha napján feltünik egy örült aki bocsánatot kér az én nevemben is, de azt szerencsére lecsukják, aztán szerencsétlenségre -a miénkre- kiengedik.

Persze ez nem azt jelenti, hogy Prága nem szép! Prága szép! Sajnos rendezettebb, átgondoltabban fejlesztett, mint Budapest. Prágába mindenkinek el kell mennie! Na, szigorúan legfeljebb kétszer! Meg kell néznie az utcákat, innia kell helyi fözésü barna sört! Vigyázzunk, ne sokat, mert az Amerikai Pite óta tudjuk, hogy „a sör a köcsögök itala”. Meg kell nézni a a Don Giavanni-t- szigorúan a báb-opera elöadásban! Meg kell hallgatni a jazz zenekart a Mustek étteremben, mikozben faragjuk a kemencében sült sertés csülköt, ami alulról veri a 4 kg színhúst.

Át kell menni a „budai” oldalra a hídon!

Merthogy Prágában is van „budai” és „pesti” oldal.

De a „Dunájuk”.....

A „Dunájuk” ellenkezö irányba folyik!

A Vörös Sárkány Póráza

2008. május 20.

Borzasztó, borzasztó ez a földrengés.

Engem, bevallom, teljesen megvisel, bár semmi közöm nincs hozzá.

Gondolom, hogy az európai, hazai hírek már csak elvétve említik meg a földrengést, és már az internetes hírek között sem szerepel, de itt teljesen természetesen csak erröl szólnak a hírek.

Továbbra is müködik a földrengéses hírcsatorna, és viszek haza pár példányt a South China Morning Post-ból is, hogy érzékeltessem, hogy mekkora nagy a pusztítás.

Több szeizmológiai eredmény egybevetése alapján a legnagyobb rengést 8,1-esnek minösítették, ami a földrengések történetében hatalmasnak számít.

A leginkább sújtott terület Wenchuan tartomány, és az ottani képek szerint minden a földdel lett egyenlö. Miskolcnál vagy Pécsnél is nagyobb méretü városokból simán nem maradt más csak romhalmaz. Olvastam az Origón, hogy valami Isten barma - természetesen magyar - azt írta, hogy idézem: „Hagy pusztuljon a tetves sárga népség…”, Hát öszintén kívánom ennek a baromnak, hogy vegyen részt egyszer a „Földrengés Show v. 8,1” elnevezésü müsorban, lehetöleg valami téglaház alsóbb szintjén.

Hong Kong:

A Vörös Sárkány a földre kényszerült. Ez azt jelenti, hogy letelt az elsö engedékeny 10 év. A Kínához való tartozás 11. évében az anyaország feszített a pányván. Ez három dologból tapasztalható: (1) a jüan erösebb, mint a hong kongi dollár, (2) kevesebb áru van az utcán, ennek következtében ha az ember erre rákérdez a miértre, akkor (3) mindenki nagyot sóhajt, és a szemét forgatva annyit mond „China”.

Épp szombaton avattak a Hong Kong Park-ban egy szobrot, amit egy brit közlegénynek állít szobrot, aki hösiesen harcolt a japánok ellen a II. világháborúban. Beszédes tény, hogy a Kínához való visszatérés elmúlt 10 évében állították a brit uralommal kapcsolatos szobrok, emléktáblák 70%-át.

Azért a britek mégiscsak jobbak voltak, mint a nagy Kína.

Persze, sosem állította senki az ellenkezöjét.

A piacokról a huncut szerénységgel csak „replikáknak” hívott termékek, amik szimpla hamisítványok, eltüntek. Az óraüzletnek már tavaly befellegzett, de tavaly még el-elvétve lehetett hallani lelkes „helóször,kopiwacs?” megszólításokat, mostanra ez a mondat úgy hangzik, mintha 33-as fordulaton játszanák le a 45-ös lemezt. A bakelit hanglemezröl van szó, a CD elödjéröl, ha ez a két fordulatszám valakinek nem mondana semmit. Említem ezt azért, mert úgy tünik, hogy most megint divatba jön. Minden CD mellett ott a bakelitlemez is.

Ha már divatról beszélünk itt jön a lista, hogy mi a menö mostanában errefelé:

a./ az utcán kéz a kézben andalogva, hosszú gumicukrot enni, úgy, hogy egyik végét mi, a másik végét a partnerünk szopogatja. Gondolom középen találkozni a legérdekesebb, de akkor már célszerü nem az utcán tartózkodni.

b./ szilikon-, ismertebb nevén, takonylabdát hajigálni, vagy azt kézben nyomorgatni

c./ kedvesünknek nyílt színen müvirággal kedveskedni, vagy azt szagolgatva sétálni.

d./ újságpapírból fejfedöt fabrikálva a nap ellen védekezni. Csak az igazoltan legkonzervatívabbak hordanak napernyöt. Ez egy ördögi kör, mert attól leszel ókonzervatív, hogy napernyövel jársz, és a napernyövel igazolod az ókonzervatívságot.

Továbbá népszerü a baseball satyira szerelt napelemes akksitöltö akár mobiltelefonhoz, akár mp3 lejátszóhoz, vagy a napszemüveggel integrált micro SD kártyás USB mp3 lejátszó, ÉS, ami tényleg nagy találmány: a két SIM kártyát is fogadni képes mobiltelefon!

Egy telefon, két SIM, két telefonszám: az egyik a magán, a másik a céges. Így nem kell két telefont hordani. Ha a magánon hív valaki akkor az a profil jön elö a telefonból, ha cégesen, akkor meg a másik.

Zseniális!

Arra is rájöttem, hogy Hong Kong szépsége nem az utcaszinten rejlik, hanem a Mid-leveltöl. Már tavaly írtam, hogy Hong Kong szigete pár vulkáni hegycsúcs. A parton van némi sík terület, de nem kell többet elképzelni, mint a tengerparttól kb. 2-300 métert befelé. Onnét kezdödik a meredek hegy. Ezért a város 3 részre van osztva. Mármint Hong Kong szigetén Hong Kong városa, mert vannak egyéb települések is, mint pl. Stanley -kis halászfalu, Repulse Bay - strandoló falucska, Aberdeen - kisebb üzleti jellegü város.

Szóval Hong Kong városa 3 szintre van osztva. A Low-level a part menti viszonylag sík sáv. Itt vannak a nagy plázák és az irodaépületek, felhökarcolók. Három - a partvonallal párhuzamos-  föútja van.  Az öbölhöz legközelebb esö a Glouchester Road, aztán a Hennessy Road, és a legbelsö a Johnson Road. A Henessy Roadról már ágaznak le utcák és mutatják az utat a Mid-levels felé. A Mid-levels parttal párhuzamos utcái már a hegyoldalon futnak. Itt van a Hollywood Road, ami a nevével ellentétben nem a filmekre koncentrál, hanem ezen az úton vannak a valódi antik dolgokat árusító üzletek. Ha itt végigmegy az ember olyan, mintha múzeumban járna. Mindenhol eredeti többszáz éves szobrok, szönyegek, bútorok láthatók. Persze horror áron. A Mid-level a hong kongi lakókerület. Emeletes lakóházakkal van teletüzdelve a hegyoldal, és itt még nem ritka a húszemeletes ház. A hotel például ezen a szinten van, és egy elég meredek kaptatón kell felmenni az irodától, ami 27 fokban, 85% páratartalomban igen izzasztó tud lenni, és 28 emeletes.

A High-levels már nagyon magasan van fenn a hegyen, és a gazdagok lakókerülete. Itt már luxusvillák vannak, saját biztonsági örökkel, és a házak elött parkoló Rolls-Royce-okkal, és egyéb luxusautókkal. Ide már halandó nem is nagyon megy fel. Ennél pedig még van egy elitebb szint, a Peak. Ahogy megyünk egyre feljebb a növényzet is úgy lesz egyre dúsabb és trópusibb. Ez a páratartalom miatt van így, és fenn már a banán is megterem.

Szóval, a Mid-levels-röl már nagyon szép letekinteni a városra és a Victoria Bay-re, különösen szürkületkor. Szombat este fel szerettem volna menni a Peak-re a vonattal, hogy készítsek pár képet, de a sor nem kevesebb, mint 14349 méter hosszú volt, így elálltam ebbéli szándékomtól.

A közlekedés érdekes még a Mid-levels-en. Az emeletes buszok olyan meredek utcákon is felmennek, és olyan szük sikátorokba is befordulnak, hogy az ember haja az égnek áll, de vannak olyan utcák ami már olyan meredekek és szükek, hogy a nagy busz nem tud felmenni. Ilyenkor át kell szállni egy ugyanolyan számú mini buszra, aminek a neve is Mini Bus. Ezek a buszok kb. 10-15 személyes kisbuszok, amik nem buszra, hanem nagyobb méretü egyterü autóra emlékeztetnek. Azok viszont már tényleg olyan utcákon mennek fel, hogy azt mondja az ember, hogy nem létezik, hogy itt jármü felmenjen. És felmegy, söt megáll, az utasok le-, és felszállnak, majd elindul és továbbmegy. Tudom, hogy ez nem hangzik valami nagy dolognak, de amíg nem látta valaki az utca meredekségét, addig nem tudja elképzelni. Amikor lefelé jön a mini busz az utcán azt gondolhatnánk, hogy képtelen megállni, hisz a gravitáció erösebb, és a busz gyakorlatilag fékezett módon zuhan, de a legnagyobb meglepetésre megáll.

A Mid-levels sikátorai, üzletei, kínai kifözdéi, mosodái, a Hollywood Road antik mükereskedései, nyugati stílusú bárjai illetve ezek neonreklámjainak kavalkádja azt a képet adja amit az ember a „romantikus” kínai-angol Hong Kong-ról elképzel. Mindezt csak felerösíti, ha egy fülledt, párás este, vagy esetleg szemerkélö esöben látogatja meg a környéket, hisz a tócsákban visszatükrözödnek és felerösödnek a színek.

Ilyenkor visszakapjuk azt a Kínát amit a Low-levels felhökarcolói eltüntettek.

És mégis mozog a föld - Shanghai

2008. május 15.

Elöször is köszönöm az érdeklödést, a föld - így, kis kezdöbetüvel - ugyan megmozdult és volt nagy riadalom és szervezetlenség, de mindenki jól van.

Gondolom már mindenki értesült róla, hogy a földrengés központja Shanghai-tól kb. 1200 km-re nyugatra, CsengDu környékén volt. A magyar média következetesen „Csengtu”-nak írja az epicentrumhoz esö nagyvárost, ami - mint megtudtam- helytelen, mert vagy „Cseng Du”-nak mondjuk, vagy a helyi kiejtés szerint „Csiang Tu”-nak. A mi történetírásunk szerint már a XII. századtól Csengdu a város neve. Ez az a  város ahol Kublaj kán berendezte a birodalmának a fövárosát, és ez az a város amit Xanadu-nak is neveznek.

Emlékszünk, 1242-ben a tatárok hirtelen visszafordultak, miután elérték a Magyar Királyság nyugati részét. Mindenki azt gondolta, hogy visszajönnek, de nem jöttek vissza, mert siettek vissza Kínába, mert a nagy kán, Dzsingisz fia Ogedei meghalt, és új kánt kellett választani. Batu kán, az Aranyhorda vezére pedig pályázott a posztra, de nem ért oda idöben, és mindenféle belpolitikai mesterkedések miatt a mongol vezérek egy fiatal, gyenge, befolyásolható, ügyetlen embert akartak látni a vezérnek, ezért megválasztották a birodalom délnyugati részét birtokló Kublaj-t, aki ugyanúgy, mint Batu, Dzsingisz unokája volt. Azt gondolták, hogy majd öt könnyü lesz irányítani. Nem kicsit tévedtek.

Vissza a földrengéshez: A helyi média és a kínai állami televízió az elsö este még csak 5000 áldozatról és 8000 sérültröl beszél, ami lehetett az igazság is, vagy a hivatalos pártködösítés is. Itt, Shanghai-ban annyira nem volt durva a helyzet. Délután, kevéssel két óra után azt éreztem, hogy egy kicsit megszédültem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentöséget, mert néha az amúgy is alacsony vérnyomásom leesik, és elöfordul az ilyesmi. Épp training volt, és ahogy a teremben ülök hallották a kívülröl beszürödö kínai beszédet, láttam, hogy elkerekedik a szemük. majd mondták, hogy földrengés van, vagy volt, vagy lesz, így el kell hagyni az épületet. aztán berobban az ajtón az egyik ügyvéd és tényleg megerösítette, hogy el kell hagyni az épületet. Ahogy a folyosón mentünk lehetett érezni ezt a szédülést. Igazából semmi sem mozgott, de csak úgy tudtunk biztonsággal menni, ha a falat az egyik kezünkkel fogtuk. Nem kellett nekitámaszkodni a falnak, csak valahogy megérinteni, mert az valami biztos pontnak tünt. Ha nem érintettük a falat, akkor a szédülés egyre erösebb volt. Úgy mentek az emberek, mint a részeg matróz a szárazföldön, - terpeszlépésekben.

Késöbb arra gondoltam, hogy mennyire sérülékeny is az ember. A kilengés nem lehetett több, mint 2 mm, és mennyire megzavarta az egyensúlyközpontot. A másik gondolat pedig az, hogy mennyire nehéz lehet egy olyan robotot csinálni aminek olyan finom egyensúlyérzékelése van, mint az embernek.

Az iroda az épület 12. emeletén van, és simán le tudtunk menni a liftekkel, amik nem álltak le, és semmi központi bejelentés nem volt, hogy az épületet el kell hagyni. Mindenki fakultatívan levonult. Kiértünk az utcára, az épület elé, és láttuk, hogy minden környezö épületböl az emberek az utcára vonultak. Iszonyú nagy volt a tömeg a járdákon. Mi, páran pedig megálltunk az épület mellett, hogy ha esetleg ismét rengene a föld és az épület összeomlik, akkor legalább legyen kit maga alá temetnie. Igazából rájöttünk, hogy hirtelen nem is tudnánk hová menni, mert mindenhol magas épületek vesznek körül, így ha döl, hát akkor döl,- elszaladni nem nagyon van hová.

Az irodavezetönek van valami sajtós ismeröse, így fel is hívta, hogy megkérdezze mi történt, és az meg is erösítette, hogy Szecsuán tartományban mértek egy nagyobb erejü földrengést. Ezt hallva még ácsorogtunk egy kicsit a koradélutáni napsütésben, és visszamentünk az épületbe. Ennyi.

Pekingben durvább volt a helyzet, és ha épp ott ér a rengés, akkor biztos, hogy mosodai költségekkel bövült volna a szállodai számla. Ott rendesen rengett a föld, a tárgyak az asztalon megmozdultak, és az ablaküvegek eresztékei recsegtek. Mindenki nagyon megijedt és rohant ki az épületböl. Onnét tudjuk, hogy a két iroda azonnal kapcsolatba lépett egymással és mindenki sorolta az élményeit. És természetesen kaptunk fényképeket is a rengés utáni vidám utcai pózolásról. A kínai az a típus, aki mindent lefényképez, és mindenhol lefényképezteti magát.

Aztán mára kiderült, hogy a földrengés az elmúlt 30 év legnagyobb földrengése volt Kínában. Már több mint 12000 halálos áldozat van, és még ezrek vannak a romok alatt. A CCTV, - a hivatalos központi televízió - elindított egy külön csatornát ahol egész nap a földrengéssel kapcsolatos dolgokról tudósítanak. Nagy a szolidaritás mindenfelé. Tegnap az irodaházban véradás volt, csaknem mindenki részt vett, és én is a véremet adtam az ország kínjait enyhítendö.

Ha már Shanghai-ról írok meg kell említeni, hogy az az iroda a legbarátságosabb. Ez abból is látszik, hogy odafigyelnek arra amit az ember mond. Tavaly említettem csak futólag, hogy szívesen megnézném a Huangsan hegységet, erre a múlt héten kaptam egy mail-t, hogy a szállodában a recepción vár egy komplett leírás, hogy hogyan kell elmenni oda, és melyik vonattal érdemes indulni. Pekingben segítettek  a helyet lefoglalni a vonaton mert ilyen esetekre van egy külön bankkártyám, amin nincs olyan nagy összeg, és nem gond, ha meg kell adni a számát. A jegy nem volt drága, mert 800 km-es elsö osztályra szóló menettérti jegy került kb. 17.000.-Ft-ba. Shanghai-ban tényleg várt egy kisebb csomag, amiben minden instrukció le volt írva angolul, és még kis kínai feliratos kártyákat is készítettek nekem amiket meg kellett mutatni adott esetben a taxisoförnek, ha az nem tudott latin betüket olvasni.

Tehát pénteken este 8 körül megérkeztem, és másnap hajnalban 4-kor indult a vonat a Huangsan lábához. A vonat egy nagyon finomra hangolt szerelvény volt, és hasonlított a japán Shinkanzen-hez. Teljesen kulturált, hangszigetelt, kényelmes ülésekkel, nagy ablakokkal. Az út 6 órát tartott, tehát mentünk elég nagy sebességgel. Az elsö pár óra semmi látnivalót nem hozott, mert sötét volt, de ahogy felkelt a nap….csak egy szó: WOW!

A vidéki Kína más. Elöször azt hittem, hogy majd nagyon elmaradott vidéken megyünk, de a vasútvonal egy folyóvölgyben, egy tökéletes minöségü 2x2 sávos autópálya mellett futott. De a falvak viszont igen archaikusak voltak. Biciklisek, biciklisek mindenfelé, hatalmas rizskalapban. A házak a folyó mellé települtek, és úgy tünt, hogy többet használják a folyót, mint útvonalat, mint a vasutat és az autót. Volt, hogy azt hittem, hogy a vidéken áradás van, de közelebbröl megnézve látható volt, hogy az „árvíz” fel van parcellázva. Rizsföldek voltak, és a rizst még csak most kezdték ültetni. Lehetett látni a tipikus ázsiai képet: a rizsföldön emberek hatalmas kúpos szalmakalapban plántálják a rizst, és a távolban hegyek emelkednek. A hegyek viszont úgy emelkedtek ki a síkságból mintha hatalmas kökorszaki lándzsa hegyek döfték volna át a földfelszínt a mélyböl.

Tavaly vittem a vízfestményeket, és némelyeken tájkép volt szük folyóvölgyekkel, és meredek hegyekkel. Olyan hegyekkel amik csúcsa a felhök felé ér. Nos, ezek a hegyek léteznek. A fák ugyanúgy kapaszkodnak a sziklába, mint a képeken látszik. A folyókon ugyanúgy közlekednek kis, sátras ladikok amiket egy ember egy hosszú póznával hajt elöre. Fantasztikusak a kormoránnal halászók. Úgy tünnek, mintha a vízen állnának, kezükben egy hosszú pózna, aminek a végére ráültetik a madarat, ami hirtelen alábukik és egy hallal a szájában tér vissza, de lenyelni nem tudja, mert a nyakán van egy szalag és az nem engedi neki lenyelni.

A vonat megérkezett és az állomásról teljesen szervezetten buszok indultak a hegyek felé. Az út kb 40 percig tartott és elvitt a felvonóig, - ugye, a lanovkáig J - és ezek a kabinok már sokkal jobbak voltak, mint amikkel a Nagy Falra lehetett felmenni. Itt legalább záródott az ajtó. Aztán elindultunk felfelé. Nos, inkább még egy földrengés, mint ez az élmény. Néha függölegesen vitt fel, de a legrosszabb a kb. 45 fokos szögben való emelkedés, amikor a szél lengeti a kabint. És ha mindez felhöben történik, akkor majdnem irány a mosoda.

De Istennek hála az ember megérkezik, és a felhök fölött szikrázó napsütés fogadja. A hegycsúcsokon régi kolostorok. A csúcsokat nem lehet rövid idö alatt összességében bejárni, hanem választani kell egy ösvényt és azon végigmenni. Van, hogy az út a függöleges sziklafal oldalán vezet, és alattunk valami irdatlan mélység, amit nem is lehet látni, mert a felhök felett vagyunk. A legjobb feljutni egy magaslaton lévö kilátóba és szétnézni. Akkor látni lehet a fehér felhöket amikböl ki-ki emelkednek a hegycsúcsok, amiken magányos fák állnak évszázadok óta.

a felhökön keresztülmenni külön élmény. Eleinte nem értettem, hogy miért osztogatnak mindenkinek müanyag esököpenyt, de aztán rájöttem. ezt bizony viselni kell a felhöben, mert különben pillanatok alatt átnedvesedik a ruha. Így is, csak picivel késöbb. A haj, az teljesen vizes lesz. Kár is bármivel próbálkozni. A látótávolság 3-4 méter, így el lehet képzelni a páratartalmat. Olyan nagy mennyiségü víz található a levegöben, hogy a vaskorlátokon megtelepedett valami algafaj.

Lefelé az út könnyebb volt mint gondoltam, vagyis inkább nem volt annyira félelmetes. Aztán visszafelé vonatozás, és megérkezés Shanghai-ba valamivel éjfél után.

Összesen utaztam kb. 13-14 órát, de megérte.

A valódi Huangsan hegységbe nem jutottam el, csak épp a hegylánc kezdetéhez, de az is leírhatatlan. Erre mondja az ember, hogy „ezt látni kell”. Tudom, hogy az, hogy én eljuthattam oda és láthattam, azt nagyban megkönnyítette az iroda ahol dolgozom, mert Shanghai-ig leagalább elvitt. Ezért a legkomolyabb köszönet a cégnek. Nem smúzolásból mondom, tényleg így van!

Aki pedig teheti, vegye fel Kínát az úti céljai közé.

A Mennyei Béke Estéje - Tian’an Men

2008. május 13.

Kissé el vagyok maradva a publikálással, de majd jobban igyekszem!

Múlt csütörtök este a recepciós lányka - akitöl most már ezúton is bocsánatot kérek, mert tavaly poénkodtam a nevével- pekingi városnézésre vitt.

Ez így persze nem teljesen fedi a valóságot, mert én panaszkodtam, hogy a vasárnapi érkezés miatt nem volt alkalom turistáskodni, hétköznap este pedig már nagyon este van, és „jajháténnemisismeremavárost”, erre ö elöállt azzal az ötlettel, hogy ö eljön velem és este és legalább kivilágítva megnézhetjük a várost. Lehet ezt a felvetést visszautasítani?

Alaposan fel is készült, mert elment még a könyvtárba is, és kikölcsönzött útikönyveket, és elözö este végigböngészte öket. A Tiltott Városba már nem lehetett bemenni, mert este fél nyolcra értünk oda, lévén hétig dolgozik, de a föbejáratnál lehetett pár esti fotót készíteni. Vagyis, nagyon sok esti fotót lehetett készíteni. A Tiananmen térre vezetö út szintén megújult, és a város külsö falai mellett húzódó területet gyönyörüen parkosították. Emlékszem még az elsö utamról, hogy Város nyugati fala mentén, a mostani park helyén volt szerintem Ázsia, de legalábbis Kína legbüdösebb csatornája. Ezt a csatornát még az elsö Köztársaság idején (1912-16) idején vezette oda Yuan Shikai, az elsö elnök, mert így akart leszámolni az átkos császári múlttal és modernizálni az országot. Olyan könnyen értelmezhetö és követhetö rendeleteket hozott, mint például: ”A régi, rossz szokásokat el kell vetni, és helyettük új, jó szokásokat kell bevezetni” A bajt még tetézte, hogy az elnök eleinte úgy gondolta, hogy a köztársaság az jó, de késöbb az jutott eszébe, hogy tulajdonképpen az ország irányítását biztosító Mennyei Mandátumot most gyakorlatilag ö kapta meg, és hamarosan be akart költözni a Tiltott Városba, és magát császárrá emelve dinasztiát alapítani. Ezt a nép nem nézte jó szemmel, erre neki petíciót kellett benyújtania magához, hogy sosem akar császár lenni, ami öt úgy elkeserítette, hogy felújította a nem is annyira elfeledett szokását, az ivászatot, és onnantól kezdve senki nem látta józanul. Cirka két év alatt elérte, hogy az Égiek nem csak a Mennyei Mandátumot, hanem az Élet Mandátumát is visszavették töle, és ezzel kezdetét vette a kínai polgárháború.

Nos, ezt a csatornát most elvezették a császárvárostól, helyébe friss vizü patakot tereltek és építettek egy nagyon kellemes, tiszta, gondozott parkot. A Város bejáratánál természetesen fényárba úszott a Ming Kapu, és rajta Mao arcképe, de maga a tér sötétben volt. A Ming Kapu elött pedig rendörök és kínai turisták voltak igen nagy számban. A rendörök vigyáztak a rendre, és elzavarták a kevés külföldit zaklató árusokat. Jó volt, hogy velem volt a lányka, mert így legalább nem zaklattak annyira, söt, semennyire, ö viszont simán elküldött mindenkit ha a fénykép útjában volt.

Érdekes, hogy a kínaiak mennyire emberközpontúak. A taxisoför például a Tian’an Men-re ment végig ötletelt, hogy merre is kéne menni, hol vannak jó esti fényképezö helyet. Az emberek, akiket a lányka megkért, hogy álljanak odébb, a legtermészetesebb módon fogadták ezt. Söt, mivel látták, hogy külföldi vagyok, és van egy kíséröm, így többen, spontán elkezdtek szervezkedni, hogy nekem minél jobb spot-om legyen. Közben mindenki mosolygott és elismeröen bólogatott, mert az is a legtermészetesebb, hogy ha fényképezel valamit, akkor valaki(ik) mögéd állnak és simán belenéznek a keresöképbe és onnét nézik, hogy mit fotózol, esetleg, - illetve, szinte biztosan - instruktálnak, hogy hogyan kéne még jobban csinálni.

A nagy fotózást egy örült tibeti tüntetö zavarta meg, aki valamivel elkezdte fröcskölni az embereket, de pillanatok alatt ott termett 3 rohamrendör és leteperték. Erre a nagy leperés közepette, az én kíséröm, ez az alig 160 centis, 40 kilós tündérke odamegy az egyik rohamrendörhöz, megveregeti a vállát és kérdést intéz hozzá. Erre az felfüggeszti a leteperést, és 20 percen keresztül ecseteli, hogy hogyan lehetNE bejutni a Tian’an Men Térre, ha nem lenNE éppen ilyen késö és nem lenNE zárva, majd mosolyogva elköszön és visszatérdepel a rendetlenkedö állampolgárra. Az már extra vicces, hogy a beszélgetésbe a letepert tüntetö is beleszólt, és bár én nem értettem, de lehet, hogy neki is volt valami ötlete. Tehát mindenki segítökész és barátságos és mosolyog. Az utcai árus összesen 10 mondatot tud angolul, de ha kérdezünk valamit, akkor kézzel-lábbal, a legnagyobb odaadással segít, söt rohan egy kört, hogy kerítsen egy másik embert, aki jobban el tudja magyarázni.

Az teljesen természetes dolog, ha az ember megy az úton öltönyben, vagy vásárol egy szupermarketban, akkor megveregetik a vállát és megdicsérik az öltönyt, vagy a cipöt, vagy akármit.

A Silk Market-ben pedig nagyon élvezik és imádják azt a külföldit, aki az alkudozásban megtáncoltatja a kínai kereskedöt. Egy-egy ilyen alkudozás alkalmával kisebb nézöközönség jön össze és megy az eszmecsere. De folyamatos a mosolygás, a vállveregetés. Nekem sikerült rövid népszerüségre szert tenni azzal a taktikával, hogy megkérem a kereskedöt, - akik többnyire fiatal, huszonéves lányok- hogy mondja ki hangosan az árat amennyit kért, hogy érezze, hogy az mennyire sok.

Egyébként a Silk Market drágult a tavalyelötti állapotokhoz képest. Miért? Mert a kínaiak nagyon nem hülyék és tudják, hogy a Silk Market benne van minden útikönyvben, minden leírásban, mint kötelezö program, továbbá turista olvas róluk, és mindenkit elhoznak ide aki Pekingbe érkezik, mert mindenki élete nagy bevásárlását akarja lebonyolítani. A kínainak nem fontos eladni az árúját aznap, mert ö ott lesz holnap is, holnapután is, a nyugati turistának pedig egy estéje van a Silk Market-re, és ha nem veszi meg amit kinézett magának, akkor úszott a bolt. A kínai pedig tudja, hogy minden nap több-több látogató érkezik Kínába.

A francba a sok nyugati turistával!

Visszatérve az emberközpontúságra, az egyik leglátványosabb bizonyítéka a dolognak, a kert. Nincs irodaház, akármilyen komplexum kert nélkül. A Kerry Center-ben is van egy kert. A kert három oldalról falakkal körbe van véve és van benne egy vízesés, kicsi mesterséges vízfolyás, 20 centis zuhogókkal, és természetesen virágok, fák, és a legfontosabb: sürü, kis kanyargós utak, eldugott zugok. Oda délidöben, vagy akármikor le lehet menni, és ha csak egy pár percre is leülni egy fa alá, vagy a mesterséges patak szélére. Például, az irodában szokás, hogy hetente, ha jó idö van, délben mindenki - úgy értem: MINDENKI- lemegy és visznek plédeket, körben leülnek a füre, vagy akik akarnak hackey-sack-kelnek. (Egy kis babzsák szerü labda, és lábbal kell a levegöben tartani - amerikai játék). Olyan, mintha a mi irodánk kompletten, egyszer hetente levonulna a Roosevelt tér füvére piknikelni egy félórára, míg mindenki megeszi a szendvicsét.

A kert nagyon fontos, és úgy van kialakítva, hogy nincsenek benne padok. Csak a patak medrének a szélére, vagy a virágágyások mellé lehet leülni, és ez teljesen szándékos, mert ezzel is ki akarnak ragadni pár perc erejéig a civilizációból.

Kínában nem is építenek semmilyen épületet, irodaházat, közintézmény kert nélkül.

Japan Reloaded

2008. május 8.

Elég szomorú voltam amikor szombaton a gép Szöulból jövet leszállt Tokióban.

Pedig a szombati nap igen jól indult. Nem volt annyira szörnyü olyan reggel 4:45-kor kelni sem, a hotelból való kijelentkezés igen flottul ment, a repülötéri shuttle busz idöben indult, semmi forgalom nem volt az utakon, és még az esö is zuhogott, ami olyan keserédes költöi szomorúsággal töltött el. Ahogy a japánok mondják:”Esös reggelen kis szomorúság a legkegyesebb lelkiállapot”

A repülötéren a szervezettség ismét profi volt, semmiböl sem tartott bejelentkezni, átjutni az ellenörzéseken, és pillanatok alatt ott voltam a kapunál. Még nézelödni is volt idö.

A beszállás a 9:35-ös JAL 638-as járatba másodpercre pontosan kezdödött, tehát minden olyan japános volt.

A kigurulás a kifutópályára elég sokáig tartott, és már-már azt hinné az ember, hogy csak úgy gurulva, kvázi autózva megyünk el Pekingig, de a japánok ezt is belekalkulálták. A teljes menetidö 3 óra 50 perc, ami 3 óra 20 perc repülési idöböl, és 30 perc gurulási- és felkészülési idöböl áll! Jó, nem?

(Bocsánat, vasutasként vonzódom a menetrendekhez, bár a repülön önfegyelmet gyakorlok és nem teszem meg azt amit a vonaton mindig, ha lassul egy picit a nyílt pályán: lehúzom az ablakot, és megnézem, hogy mit mutat a térközjelzö, habár tudom, hogy rég elfelejtettem a jelzések értelmezését)

Felszállás után minden rendben volt, egy kis turbulencia a hegyek felett, egyébként semmi különös. A látvány igen szép, ahogy a gép áthalad az ország felett, és párhuzamosan repül a partokkal a tenger felett.

Japán igen hegyes vidék. A tengerpart mentén van egy kis lakható terület, vagy a folyóvölgyekben felfelé egy picit, de egyébként hegy, hegyet követ, amelyek teteje hósapkában végzödik. A Fuji nem véletlenül szent hegy, mert annyival magasabb a többi közül, mint a tanító néni az elsöosztályosok között.

Szóval, Korea partjainál a gép elkezdett körözni. Elöször gondoltam, hogy foglalt a légtér. Már egy félórája köröztünk, amikor bejelentették, hogy Pekingben vihar van, ezért további értesítésig továbbkörözünk. Eltelt még egy félóra amikor közölték, hogy elmegyünk Szöulba, ott leszállunk és megvárjuk amíg továbbmehetünk. Ez már nem volt kellemes, de nem volt szörnyü. Szöul félórányira volt, leszállt a gép és következett egy rövid, 25 perces ácsorgás. Majd a kapitány bejelentette, hogy úgy döntött, hogy visszamegyünk a Naritára.

Ez már fájt. Útközben, azalatt a laza két óra alatt lejátszottam a fejemben, hogy itt, aznap már nem lesz Pekingbe való megérkezés. a visszaút ugyanolyan eseménytelen volt, mint az odaút, és olyan délután fél 5 körül vissza is érkeztünk. Ekkor már 7 órája ültünk a repülögépen.

A visszaérkezéskor tájékoztattak, hogy Pekingben az idö már jó, de ma már semmilyen járatra nem lehet feljutni, mert mind tele van. Viszont cserébe legalább szállást sem tudnak felajánlani, mert Japánban szombaton négynapos hétvége kezdödött, így minden hotelszoba foglalt.

De legalább újra átmehetünk az útlevél ellenörzésen, és megkaphatjuk a csomagunkat amivel azt kezdünk amit akarunk, és oda megyünk ahová akarunk, de ök ezért mélyen sajnálkoznak, és többször is elnézést kérnek.

Tehát, húsz perc vitatkozás, jajgatás japánul az utazóközönség részéröl, 3 perc értetlenkedés egy spanyol család és az én részemröl, majd újra kinn találtuk magunkat a érkezési oldalon.

Ott viszont már ismét profizmus. A JAL pultnál mindenki földig hajol, és elnézést kér, és közlik, hogy automatikusan lefoglalták a jegyet ugyanarra a járatra a következö napra és turista információs pultnál lehet szállás után érdeklödni.

Az információs pultnál a hölgy nagyon segítökészen elém rakott egy papírt tele helyi - értsd. Narita város- motelekkel, ugyanakkor azt is közölte, hogy szinte reménytelen hívni öket, mert úgyis minden hely foglalt, de azért megpróbálhatja. Meg is tette, és másodikra talált egy közeli motelt, ahová kis, ingyenes shuttle busz visz. Ennél jobb hír azon a napon már csak az lett volna, ha Sophie Marceau felhív, hogy odaköltözne hozzám, ha nem baj.

A buszt épp eléretem, és 20 perces buszozás után megérkezem a motelbe. A motelben kiderült hogy én angolul beszélek, ök meg japánul Így, per capita. S, mivel az én Andzsin-szan -on edukált japánom jobb volt, mint az ö angoljuk kissé nehezen ment a társalgás, de csak sikerült, mert a többszáz jehovista közül volt aki elég jól értett angolul.

A motelben ugyanis jehovisták szálltak meg akiknek a közelben volt a nagy, éves konvenciójuk. Megköszöntem a segítséget, önmagamat - a térítést elkerülendö - jehovistának vallottam. A szoba kicsi volt, de tiszta.

Aztán lementem a közeli étterembe, vagy inkább csehóba ahol sem jehovisták nem voltak, sem a 3 szakács-pincér hölgy nem tudott angolul. Magyarul sem. Aztán végül rámnéztek, tárgyaltak kicsit, és megállapodtak abban, hogy mi lesz nekem a legjobb. Hoztak egy adag rizst, rántotthússal, kis káposztával, ami le volt öntve valami ecetes szósszal, egy kis wasabi-t, és én ilyen jót még éltemben nem ettem Japánban! Volt a dolognak valami speciális hangulata, mert rajtunk kívül senki nem volt a vendéglöben, és evés közben ettem, így mi, négyen valami szappanopera szamuráj-sorozatot néztünk amiben kék kimonós szamurájok rohangáltak a képernyö két széle között, kivont karddal, - ezért egyre kevesebben-kevesebben, - és néha egy másik jelenetben nök zokogtak akikre idös szamurájok szidalma zúdult.

Aztán reggel 6:30-kor a shuttle busszal ismét kimentem a Narita-ra, és minden kezdödött elölröl, de ezúttal már úgy fejezödött be, ahogy az tervezve volt, vagyis 12: 30-ra Pekingbe érkeztem.

Méghozzá arra a hipermodern új repülötérre amiröl mostanában a híradások szólnak.

De ez már a következö történet.

A Császár születésnapja

2008. május 6.

Ez a nap ugyan munkaszüneti nap, de nem a nagy állami ünnepek közé sorolandó, ami azt jelenti, hogy nincs semmi ünnepélyes fogadás, és díszszemle, vagy zászlófelvonás, hanem egyszerüen az emberek ezen a napon kirándulnak egyet, vagy bevásárlási feladataiknak teszek eleget. Az üzletek nyitva vannak, de ez nem nagy szám, mert igen ritka kivétellel mindig nyitva vannak. Az irodában azt mondták, hogy „kihalt” lesz a város, mert sokan kirándulni fognak a szuburbiába, de számomra nem tünt nagyon kihaltnak. Persze ha tokiói méretekkel mérjük, akkor valóban kevesebb ember volt az utcákon.

Ezen a napon az Edói Kastélyt vagy várat látogattam meg. Nagy szerencsém volt, mert ez a vár a Császári Palotaként is ismert és funkcionál, ezért a publikum elött zárt, az évben csak kétszer látogatható, január elsején és a császár születésnapján, így volt lehetöségem meglátogatni. Ezt a várat nem úgy kell elképzelni, mint egy európai várat. Az európai várak leginkább magasak igyekeztek lenni. A japán várakra jellemzö, hogy nagy területen fekszenek és külsö-, és belsö várfalak gyürüiböl állnak. Nincs náluk a nálunk jól ismert, a várfal mentén végighúzódó gyilokjáró, vagy bástyák. A sarokpontokon örtornyok vannak, de azok is leginkább egy lakóépülethez hasonlíthatóak. A „palota” is másképp értelmezendö. Nem egy nagy épületröl van szó, hanem sok kisebb épületegyüttesröl. Egy-egy „palota-épület” egy fogadóteremböl áll, aminek a padlója tatamikkal van lefedve, a végén egy emelvény, ahol a földesúr, a daimjó ült. A terem mellett, pedig kicsi, tolóajtóval elválasztott hálószobák vannak, ahol a feleségek, ágyasok, illetve a vendégek és a testörség szamurájai voltak elszállásolva.

A császári palota is ilyen. Sajnos csak egy részét lehetett bejárni, és benn pedig nem lehetett fényképezni. Kívülröl a palota nem tünik egyébnek, mint egy vizesárokkal körülvett kertnek, ahol a fák lombja között itt-ott lehet látni néhány épület tetejét. A kert az igen gondozott, és látszik, hogy nagy odafigyeléssel gondozzák, de ez szinte az unalomig ismert tény a japánokról.

A palota külsö fala és vizesárka körül viszont jó széles járda van, így teljesen körbejárható, ill. körbeFUTHATÓ! Merthogy egyben egy futópálya is. A járdán jelölik a távot, így le tudtam olvasni, hogy a teljes kerület 6,3 km hosszú, tehát 1 km-rel nagyobb, mint a Margitsziget (5,3 km).Nagyon sok kocogó és a kellemes tavaszi napsütésben sétáló ember volt. A megfigyelésem kiterjedt arra, hogy sok futó ember rövid ujjú pólóban, és könyékig érö fehér kesztyüben volt. Késöbb az irodában elmondták, hogy a napbarnítás ellen védekeznek ilyen módon. Nem a napégés, hanem a napbarnítás ellen. Ugyanis, kedves barna börüek, és mindannyian, ti könnyen barnulók, most figyelmezzetek! NAPBARNÍTOTTNAK LENNI SNASSZ!

A napbarnítottság az alacsonyabb néprétegekhez való tartozást jelenti. Tehát az illetö, vagy paraszt, vagy eta. A paraszt, az még egy emberi státusz, de az eta már teljesen megvetett, kirekesztett valaki volt. Az eták voltak a shogunátus korában akik a piszkos munkát elvégezték. Ök voltak például a mészárosok, akik az állatokat ölték le és dolgozták fel. Érdekes módon a mai Japánban a legcikibb dolog a húsfeldolgozó iparban tevékenykedni. Olyan mint nálunk az utcaseprö, vagy a BKV ellenör.

Ha valakinek a keze napbarnított volt, akkor az azt jelentette, hogy egész nap kinn a rizsföldeken dolgozott, és még ha a ruháit nem is vetette le, a kezét akkor is érte a nap. Paraszt volt. Vagy ökrök és disznók belsöségei között turkált, és a vér barnára festette a börét.

Ellenben a szamurájok, daimjók és egyéb olyan megbecsült foglalkozást üzök, mint a kurtizánok soha nem tartózkodtak a földeken. Ök mindig az árnyékban, vagy napernyö alatt voltak, és rendesen fel voltak öltözve kimonóba, és nem félmeztelen hajlongtak a rizsföldeken. A gésák is fehérre mázolják az arcukat, ugye!?

Így mostantól le a szoláriumokkal, vesszenek a münap imádói! Vagy legalábbis, ha saját magamra nézek, akkor bizonyossággal sejthetem, hogy nem tartozom az alacsonyabb néprétegekhez.

Persze azért itt is akad szép számmal olyan aki vizslavörösre szolizza magát, de ök már egy más kategóriához tartoznak.

Ezen a napon mégis van egy dolog, amit ünnepelnek, vagy legalábbis megemlékeznek róla. Ez pedig a háborúk és azok áldozatai.

A Keleti Kert mellett van egy szentély, ami a háborúkban meghaltak szellemeinek van dedikálva. Ott volt egy kisebb parádé, ami abból állt, hogy néhány jelenlegi katona, illetve néhány másvalaki magára öltötte a különbözö korok egyenruháit és vonultak egy rövidet. Aztán leücsörödtek szakézni egyet. így lehetett együtt látni, hogy a Tokugawa szamuráj együtt iszogat a II. világháborús katonával.

A szentély területén van egy múzeum is ami Japán katonai történelmét mutatja be. Ha valakit elvet ide a sors, feltétlen menjen el, mert igen elökelö gyüjtemény. Eredeti szamuráj vértek, fegyverek láthatóak. Továbbá kicsit vicces, ha megnézzük Tokugawa Ieasu, vagy Oda Nobunaga rettegett nagy hadurak teljes harci vértjét, és rájövünk, hogy alig érték el a 165 cm-t.

Látható itt eredetiben egy, a Pearl Harbour-t támadó, és késöbb az amerikai pilóták által rettegett Mitsubishi ZERO vadászgép is. Ez a vadászgép hosszú ideig uralta a Csendes-Óceáni hadszíntereket, és csak a ’43 végén megjelenö amerikai Spitfire és Mustang tudta vele felvenni a versenyt.

Eléggé egyoldalú módon mutatja be a kiállítás Japán II. világháborús kínai szereplését is, ami ugye tele volt háborús bünökkel és különféle attrocitásokkal. A Nankinban történt eseményeket mindenhol „The Nanjing Massacre”-nek vagy a nök szempontjából „The Rape of Nanjing”-nak emlegetink, itt viszont úgy szerepelt, mint a „The Nanjing Incident”. Nos, ez az incidens 6 hétig tartott és kétszázezer halt bele.

A vár körbesétálása után még volt idö elmenni Tokió elektronikai városnegyedébe, Akihabara-ba. Az utazás JR vonattal a legegyszerübb. Shibuya-tól a Tokyo állomásig, ahol a Császári Palota található az út 40 perc. Akihabara-ig még két megállót tovább kell menni a Tokyo állomástól, ami 4 perc. A pontos perceket onnét lehet tudni, hogy a vonaton, -ami ugyan vonat/ magasvasút, mégis olyan metrószerelvény belseje van,-minden ajtó fölött vagy egy LCD monitor ami mutatja a teljes kört, és, hogy épp hol tart a vonat, és mennyi idö van egyes állomások között. Tehát, ha felülünk a vonatra Shibuya-ban, és ránézünk a monitorra, akkor láthatjuk, hogy a Tokio állomásra 40 perc múlva érünk el, Akihabara-ig pedig 44 perc van.

De mi a francért fontos ez?

Azért mert a japánok kissé modernebb mobiltelefont használnak, mint mi.

Hogy jön ez most ide?

Úgy, hogy ami nálunk csak most kezd bejönni, és alig tudják páran megfizetni, és egyébként meg a szolgáltatók szinte nullával egyenlö kínálattal bírnak, azt náluk a széles néptömegek már évek óta használják. Ez a 3G technológia. Náluk már nincs is GSM, ezért nem müködnek ott az európai telefonok. Ezzel a technológiával állandó internet kapcsolatunk lehet, tehát van e-mail-ünk, tudunk böngészni, chatelhetünk, videofonálhatunk, hallgathatunk digitális rádiót, valamint nézhetünk TV-t, természetesen ezt is digitális minöségben, és a filmbankokból kikölcsönözhetjük a kedvenc sorozatunk egy-egy elmulasztott részét.

Mivel a vonat alagutakban, vasbeton tömbök, oszlopok között, itt-ott halad, így azon természetesen a folyamatos hálózati lefedettség biztosítása miatt külön 3G közvetítö egység müködik, így ha ránézünk a monitorra, akkor láthatjuk, hogy érdemes-e rákapcsolódni a vonat 3G-jére, van-e annyi idö, hogy megnézzünk egy-két epizódot, vagy belefogjunk egy hosszabb eBook letöltésébe, olvasásába. Mint nálunk a Vodafone a metróvonalon, csak nagyban!

Akihabara nem nagy szám. Illetve, nagy szám, ha azt tekintjük, hogy az Electric Town tele van színes neonreklámokkal, és egymás mellett sorakoznak a nagyobbnál nagyobb 7-8 emeletes áruházak, amik csak müszaki cikkeket árulnak. Nyilván minden tele van mindenféle kütyükkel, a billentyüzettöl a 3 méter képátméröjü tv-ig. Amire igazán irigykedtem, az az audió részleg volt. Nagyon jó hifi cuccok voltak! A sláger most az mp3 lejátszó, az iPOD, az iPhone, és ezeknek az mp3-as eszközöknek a kihangosítása. Nagyon tetszett a SONY legújabb asztali számítógépe. A mi európai asztali gépeink nagyok, otrombák, rondák és nem passzolnak pl. egy lakás berendezéséhez. A SONY rájött, hogy ami jó, az attól még szép és dizájnos is lehet. Csináltak egy asztali gépet, ami egyébként egy monitor és egy annak az aljáról le-, felhajtható billentyüzet. Tehát képzeljünk egy álló monitor képernyöt csak úgy mindenféle müanyag keret nélkül, ami egy szép, enyhén barnított álló vastag üveglapra van helyezve. Semmi keret, csak a képernyö, és az üveglap. A képernyö mögött van a gép, ami gyakorlatilag egy laptop méretü eszköz. A billentyüzet pedig szépen felhajtható, ha nem használjuk. Használaton kívül pedig olyan, mint egy naptár, mert a felhajtott billentyüzet eltakarja a monitor alsó felét, a felsö, látható részén pedig a dátum és az óra látható.

És az ilyen asztali gépek kaphatóak akár barokk, vidéki angol, art deco, vagy csöbútor-modern stílusban is. Pl. van olyan változat, hogy az üveglap helyett a monitor egy fa-vagy bör képkeretben van, és a billentyüzet is hasonló stílusú.

Japán felé, félúton....és már ott!

2008-05-05

Az Úr és a cég kegyelméböl immár harmadszor is Ázsia felé tartottam.

Az odaút legkönnyebb szakasz a Budapest-Bécs táv volt. Könnyü volt, rövid volt, de emellett azt lehet mondani, hogy amióta megszünt az útlevélellenörzés, azóta igen tüzetesen ellenörzik az útleveleket. Eleddig az ember beállt a határörség ablakánál a sorba, a határör unott arccal ránézett az útlevélre, és ha úgy tünt, hogy azt nem egy alsótagozatos gyerek rajzolta és füzte össze technika órán, akkor, rányomta  a pecsétet a beszállókártyára és továbbengedett. Az egész nem volt több, mint két perc.

Ezzel szemben most:

Budapest: a marcona, dohányszagú repülötéri alkalmazott fekete bokalengö nadrágban és fehér zokniban megállít jóval a biztonsági kapu elött. Elkéri az útlevelet, azonosítja az utast ami leginkább a "vizslatás" szóval fejezhetö ki. Aztán vízjelet, érdekes pecsétet, vagy egzotikus vízumot keres benne, majd vonakodva visszaadja. A sor természetesen feltorlódik.

Bécs: Schengen-en belül nincs útlevél ellenörzés. Ausztriában -fityiszt nektek schengen- szimplán VAN útlevél ellenörzés. (Emlékezzünk a cirkuszra tavalyi év végén, amikor az osztrákok továbbra is fenn akarták tartani az ellenörzést! ÉS nem szabad elfelejtenünk, hogy végtére is Hitler szülönemzetéröl van szó!)

De az uniós sor tényleg gyorsan megy, tehát panaszra ezentúl nem lehet ok.

Bécs-Tokió már hosszabb volt. Eredetileg 11 órás út lett volna, de Moszkva fölött megálltunk. A pilóta bejelentette, hogy a moszkvai légi irányítás vagy légvédelem, vagy légierö azt az utasítást adta, hogy landolnunk kell. Márpedig, ha az oroszok Moszkva felett azt mondják, hogy landolni kell, akkor rossz ötletnek számít nem landolni. Végülis nem kellett leszállni, hanem köröztünk a levegöben egy órát, aztán a pilóta bejelentette, hogy továbbmegyünk.

Szerintem az lehetett, hogy az oroszok igen akkurátus emberek, ha dokumentumok kitöltéséröl, pecsétekröl van szó. Így elképzelhetö, hogy a légitársaság munkatársa, aki a légtérhasználati engedélyt kérte meg a járat számára lefelejtett egy pontot egy "i" betüröl, és ezért megérte telefüstöltetni a levegöt az ország felett.

Ez volt az egyik nehézség. A másik kicsit összetettebb. Általában van lehetöség arra, hogy megválasszuk a helyünket a gépen. Vagy az ablak mellé, vagy a folyosó mellé. Arra már nincs lehetöség, hogy síró gyerek közelébe-e, vagy sem. Nekem más úgy tünik keresztem is van. Én szeretném kérni a lehetöséget, hogy meg lehessen választani azt is, hogy leszbikus pár mellé ültessenek-e vagy sem.

Immárom másodszor történt ez meg.  Elöször az ember megdöbben. és azt mondja:”De megint?!” de azért hozzáteszi, hogy „Wow!” Statisztikailag  teljesen lehetetlen, de most megtörtént. Én ültem az ablaknál és leült mellém a gigabrutál dögös amerikai egyetemistaszerü leszbikus pár. Micsoda pazarlás ez a természet részéröl, hogy két ilyen nöcikét egymásnak teremt!!!

A lányok nagyon a kapcsolat elején lehettek, mert minden pillanatot kihasználtak hogy egymást megérintsék, titkos pillantásokat vessenek a másikra. Eleinte. Késöbb viszont már vígan elcuppantottak egy-egy puszit. Ez egyrészt teljesen illetlen volt, másrészt felháborító, harmadrészt meg másmilyen. Ahogy telt az idö, a lányok úgy emésztödtek el az érzelmek viharában, és a szenvedélyüket igencsak féken kellett tartaniuk. A kis kósza puszi-puszitól végül eljutottak odáig, hogy azt gondoltam, hogyha még egyszer elcsattantanak egy nyelvest, és/vagy az egyik a másiknak a turbulenciától való félelmétöl vezetve különbözö testrészére helyezi a kezét és ott is felejti, akkor sírva fakadok. Vagy részt kérek.

Összegezve a dolgot, meleg pasik mellett utazni jobb, mert olyankor fel lehet húzni a kis elválasztó tálcácskát, el lehet fordulni, és csendben lehet öklendezni. A leszbikus lányok próbára teszik a türöképességet.

A stewardess is hasonló véleményen volt velem, és ezt szép magyarsággal meg is vitattuk, mert AUSTRIAN járat ide vagy oda, az utaskírérö hölgy neve Michaella Görgei volt. A férje és annak a családja burgenlandi magyar, és gyakran járnak Magyarországra is.

A gép egy órát késett, így hétfön reggel negyed tíz körül érkezett Tokióba, vagyis Naritá-ba, vagy -ra, ami olyan, mintha valaki Budapestre érkezne, de a gép Siófokon landolna. A Narita repülötéren az élmény ugyanaz, mint ezelött: profizmus és szervezettség. A vámvizsgálatnál már nem kellett kinyitni a böröndöt sem, mert már voltam Japánban, és semmi probléma nem volt velem, így többedjére már megbíztak bennem.

A félelmetes csak az, hogy ezt honnét tudják? Úgy tünik, hogy a japánok nem csak gyüjtik az adatokat, és tárolják, hanem fel is használják! Ez úgy néz ki, hogy a világoskék egyenruhába öltözött vámos a nevemen szólít, majd harmadszor is üdvözöl Japánban, megnézi azt a két röntgenképet amit az elözö két utam alkalmával készítettek a böröndömröl, megmutatja a mostani legfrissebbet, majd mosolyogva azt mondja "OKéU" és a kijárat felé mutat.

Az idö igen kellemes volt, semmi orrbavágó meleg, semmi szaunaérzet. A repülön azt mondták, hogy 13 fok van, ami kicsit megrémített, mert nem készültem ilyen szigorú celsiusokra, de a páratartalom miatt olyan kellemes 17-18 foknak érzödött. Az út igen kellemesen telt a hotel "shuttle" buszában, de ami tavaly és tavalyelött kevesebb, mint 45 perc volt, az most eltartott másfél órát, mert most hétfön érkeztem, ezelött pedig szombaton. A forgalom itt ugyan folyamatosan haladt, de csigatempóban.

A szállodai szoba még nem volt elfoglalható amikor megérkeztem, ezért volt idö pénzváltásra. A dollár gyengesége itt is tapasztalható. A tavalyi 11 ezer jen helyett most csak 9 ezret adnak.

Az út az irodába akár gyalog is megtehetö kényelmes sétával kb. 25 perc alatt, ami egyébként 1 állomásnyi táv, és idöben 2 perc lenne a JR magasvasúttal. A JR magasvasút egy rendkívüli jó módja a közlekedésnek, mert egy hatalmas kört ír le a városban, és a fontos vagy érdekes helyekre el lehet vele jutni. Metrózni is lehet, de nagyon bonyolult az átszállás, mert keverednek a vonalak. Ezen azt értem, hogy egy metróvonal a mi fogalmaink szerint úgy néz ki, hogy van egy peron és az egyik oldalán a vonat A-ból B-be megy, a másik oldalon pedig fordított a viszonylat. Nos, itt van olyan, hogy az egyik irányú metróvonal lejjebb vagy feljebb megy egy szinttel és a peronon egy teljesen másik metróvonallal osztoznak. Szerintem kellö odafigyeléssel meg lehet tanulni, de ha nem akarunk a föld alatt bolyongani hosszú félórákat a kijáratot, vagy a másik vonalat keresve, akkor egyszerübb a JR vasúttal menni.

Meg lehet nyugodni, hogy valamiben azért osztozunk a japánokkal, mégpedig a metróépítés nyügében. 3 évvel ezelött is fel vont bontva a Shibuya-ból Ebisu-ba vezetö út eleje, és még ma is fel van bontva. Új metróállomást építenek! Itt is van Kálvin tér, úgy tünik!

Olyan délután 1 óra körül besétáltam az irodába. Jó volt a gyaloglás a hosszú ülés és a monoton repülögépzaj után. Mindenki nagy lelkesedéssel fogadott, és azonmód hazaküldtek, mondván, hogy pihennem kell, de nekem nem volt jet lag érzetem. Ez az elönye, ha valaki bárhol, bármikor tud aludni. De ez persze így nem igaz, mert nekem mindig a második nap a legrosszabb. Sosem iszom kávét, de a második nap reggelén mindig kell inni egy capuccino-t. Talán nem említettem, hogy nagy kultusza van a dobozos kávéknak. Ezeket hütökböl, utcai automatákból lehet venni, és van százféle. A legismertebb számunkra talán a Nescafe kis kávéi. Lehet kapni másfél decis kiszerelésben is, és 3 decisben, de akár literesben is. A választék igen nagy. A szójatejestöl a barackosig megy a paletta, olyan furcsa mellékágakkal, mint a Nestle teás kávéja, vagy -ahogy a képröl ki tudtam venni-, valami zellerféle ízesítésü. A fahéjas, csokis, narancsos verziókat már nem is gondolom furcsának.

Nos, az irodában közölték, hogy épp a Golden Week-en érkeztem, aminek egy jelentös eseménye van: a császár születésnapja.

De nem a jelenlegi Akihito császáré, hanem a papáé, Hirohito császáré. Régebben ezen a napon -április 29-én a japánok önmaguk szórakoztatásával kedveskedtek az uralkodónak, aki örült, hogy a népe elégedett. Természetesen munkaszüneti nap volt, és a nép annyira megszerette ezt a napot, hogy egyáltalán nem zavarja ötet az, hogy mostanság már igen nehéz Hirohito császár kedvére tenni akár a születésnapján, akár más napon, merthogy már meghalt. Tehát, kedden nem kellett az irodába menni, és ez engem - bevallom- kis elégtétellel töltött el, mert én tavaly Március 15-én és Október 23-án is dolgoztam, söt az idén Május 1-én is dolgozom, és másodikán is, és ahogy ma - szerdán - megtudtam, még 4-én vasárnap is, mert az meg Pekingben munkanap.

Este elsétáltam a legközelebbi parkig, ami szintén egy JR megállónyira van a hoteltöl, de pont ellentétes irányban, mint az iroda. A kerület neve Harajuku, és az állomás környéke a fiatalok mekkája, már ami a divatot és a ruházkodást illeti. A most tapasztalható trendekröl majd késöbb még szót ejtek, bár megfogadtam magamban, hogy nem fogom kritizálni a divatot, mert legyen bármennyire is megdöbbentö, egy félév múlva Budapest utcáin feltünnek az elsö fecskék akik hasonlóan öltözködnek. Lsd: a szövet rövidnadrág-magasszárú csizma, vagy a tömpeorrú cipök

Ez volt az elsö két nap.

Kávéház Varsóban

2007. szeptember 09

A bejegyzés névadója egy Allen Ginsberg vers címe.

A vers is olyan szürreális, mint maga a város. A szláv városok kávéházainak és bárjainak különleges hangulata van. A bárban való ücsörgésnek kultúrája van.

Ginsberg verse a háború utáni Varsó valószínütlen figuráiról szól, bordélyházról, ajakrúzsról, tüll ruháról, halottak bolyongó lelkéröl szól, és számomra úgy tünik, hogy a vers képei még ma is aktuálisak.

A héten Varsóban voltam.

Ott minden olyan "vagy-vagy".

Elsö vagy-vagy érzés az árak kapcsán fogja el az embert. 1 zlotyi kb. 81.-Ft miután levágtak a zlotyi végéröl nagyjából tizenhét nullát. Drágább, mint Pest. Egyértelmüen, de csak annyira, hogy az ember épp csak felháborodjon, de térde azért ne kezdjen remegni, de elgondolkozzon azon, hogy most ezek a lengyelek vagy jól keresnek, vagy nem nagyon vesznek üzletben semmit sem.

Magam részéröl a második verzióra vetek, mert nem sokan vannak az üzletekben. Viszont akkor ilyen fogyasztási ráta mellett nem nehéz 1%-os inflációt produkálni.

Hmm....a boltok.....mert vagy én utaztam vissza legalább 25 évet az idöben, vagy ezek az emberek ennyire ragaszkodnak a kezdeti hanyatló szocializmus kiskereskedelmi formavilágához.

Nevezetesen, végy 4-6 emeletes panelházakat, helyezz el az aljában kis üzleteket, durván rácsozd be az ablakot, és a bedobozolt raktárkészletet tedd a kirakathoz közel. Továbbá, helyezz el a kirakatban fröccsöntött müanyag világoskék bevásárlókosarakat, és kopott próbababákat letörött ujjal, fél szemmel, félrecsúszott parókával.

De ez még ne legyen elég!!!!

Utasítsd önmagad, vagy dolgozóidat, hogy húzzanak rá pár ruhadarabot a készletböl a babákra, de tiltsd meg nekik, hogy a kezüket használhassák az öltöztetéséhez, hanem kizárólag csak azt engedd meg, hogy szájukkal, vagy a fogukkal végezhessék a müveletet.

Mindemellett ha az üzletek egymásmellettiségét és gyakoriságát tekintjük, akkor elmondhatjuk, hogy a varsóiakkal életük során három dolog történik a leggyakrabban:

A./ házasodnak,

B./ gyógyszeres kezelésre szorulnak

C./ elveszítik valamely végtagjukat

A sorrend nem érdekes, bármelyik beelözheti a másikat.

Ha az üzletsorokat nézzük, így jönnek sorba: (A)menyasszonyiruha bolt, (B)patika (C) ortopédiai bolt..mit bolt!!!...SZAKÜZLET!! Ahol...lehet venni mülábat- térdtöl, combtól, mükezet,- könyéktöl, válltól, müfület, müujjat, rokkantkocsit, valamint az ezek színezésére szolgáló spray-t, (gondolom ha nyár van, akkor barnábbnak kell lenni....télen meg nem villanthatunk valami bronzbarna mükézzel/lábbal, ha a másik hófehér) Micsoda izgalom lehet, amikor végre megérkezik az új 2007. öszi mükar kollekciót bemutató katalógus.

Szóval a boltok sora így néz ki: A,B,C, x,x,A,B,C,x,x,A,B,C.....az "x" valami más üzletet jelöl...mondjuk McDonald's-t.

Igazából McDonald's-t csak egyet láttam, de KFC van több is. Benn nem voltam egyikben sem, de a McD kívülröl úgy néz ki mintha, pl. a Fövárosi Villamosmüvek IV. kerület-Káposztásmegyeri Lakossági Fogyasztásbejelentö Irodájára - amit 1972-ben megnyitottak, és akkor berendeztek bútorokkal, és azóta csak a fal feketedett, és a bútorokról pattogott fel a politúr-, nos arra, mintha szimplán csak mindenféle változtatás és cécó nélkül kitették volna a nagy sárga "M" betüt, és attól kezdve az lenne az étterem.

Persze a pláza az máááááááás!

A pláza az egyforma Hong Kong-tól Tiranáig.

Azért nem írtam, hogy plázÁK, mert úgy tünik, hogy Varsóban csak egy pláza van. Ami ugyan nem baj, -söt dícséretes-, de mindenki abba a plázába akar elküldeni, hogy az márpedig milyen nagyszerü. A szállodában kérdezés nélkül rögtön közlik, hogy a pláza 10 percre van villamossal-, 1 megállóra.

Na most, vagy én vagyok rosszul szocialózálódva városi tömegközlekedésben, vagy itt mások a dimenziók. 10 perc villamosút számomra, - lámer Pesten villamosozóként - legalább 4-5 megállót jelent, de itt a villamos tényleg 10 percig megy, de olyan elánnal, hogy lépést tart a sín mellett található háromsávos úton haladó autókkal.

Merthogy itt minden út széles, többsávos és derékszögben metszi egymást. Ez azért van, mert 1945 után újjá kellett építeni a várost, mert nagyrészét lebombázták. Ez elöfordult '45 után több európai várossal is mégsem építettek ennyire szürke, jellegtelen, mértani várost. Mint egy szürke szovjet kaszárnya.

Tehát: vagy a lengyelek szeretik a panelházat és a derékszöget, vagy tényleg porig bombázták a várost.

A válasz az, hogy valóban porig bombázták a várost.

'45 végére a város 85%-a (!!!!) teljesen elpusztult, ami alatt nem azt értjük, hogy kiégett egy tömbház és fel kellett újítani, hanem azt, hogy a város jelzett százalékában a legmagasabb ember alkotta építmény maximum térdig ért, vagy addig sem.

Az elöbb poénkodtam az üzleteken, a villamoson, de szégyenlem magam miatta.

Valamelyik este séta közben eljutottam egy nagy, négyszögletes beton alapú térhez, amit szintén betonfalak vettek körül. Hazafelé a szállodába tartván azon gondolkodtam, hogy milyen jó vitriolos mondatokat fogok írni arról a betonszörnyedvényröl, aztán mégsem.....

Kiderült számomra, hogy az a tér volt az "Umschlagplatz".

Az Umschlagplatz-on táboroztatták a németek a zsidókat, napokig étlen-szomjan a szabad ég alatt, mielött bevagonírozták volna öket a koncentrációs táborba. A "platz"-on több mint 300.000 zsidó fordult meg. A platz-zal szemben pedig az SS parancsnokság van.

Ha valaki látta a Zongorista c. filmet akkor képet kaphat a téren történtekröl. Ha nem látta, nézze meg!

Most este van, és ma bejártam a város azon részét ahol egykor a Varsói Gettó volt…… nem lehet mit írni.

Látni kell a kivégzöfalakat, a golyók nyomait, a friss virágokat, és idös embereket akik talán ezredszer mennek el ugyanahhoz falhoz,.....megértem a lengyeleket. Nem lehet ezt elfelejteni.

Elgondolkodtam, hogy mennyit szenvedtek a lengyelek.

A Molotov-Ribbentrop paktummal felosztották az országot. Aztán itt volt Aushwitz, Treblinka, és még ezer kisebb láger, a Varsói Gettó, majd a Varsói Felkelés, a gettólázadás.....a gettólázadás, amikor a Vörös Hadsereg elöretörésében hirtelen megállt a Visztula partján, és szépen, karba tett kézzel megvárták amíg a németek halomra lövik a lengyel ellenállás-, a Honi Hadsereg embereit, majd átkeltek a folyón, és "felszabadították" a várost. Aztán a Katyn-i erdöben húszezer lengyel katonatisztet és katonát kivégeztek. De a híres angol-amerikai demokráciabajnokok is megtiltották a pilótáiknak, hogy utánpótlást dobjanak le a gettóban harcoló zsidóknak, mondván, hogy veszélyes a berepülés, pedig a Luftwaffe már a partraszállás napján is csak papíron létezett.

Mindez '44 telén volt...fél évvel Németország kapitulációja elött!!

Szóval, történelem van….meg eltünödés……meg antifasizmus….

És Magyar Gárda, és árpádsáv.

iPOMBRELLA

2007. augusztus 17.

Régebben mindenki esernyöt hordott Londonban. Mivel már az angol idöjárás sem a régi, így manapság már mindenki mást hord. Ma mindenki iPod-ot, mp3 lejátszót hord Londonban. Az utcán sétálva azt gondolnám, hogy valami genetikai mutációs hullám söpör végig a város utcáin, és a természetes szelekció folyamán csak azok maradnak életben, akiknek a füléböl müanyaggal borított rézdrót lóg ki.

Az iPOD-dal lehet zenét hallgatni, de a probléma akkor keletkezik amikor elkezd esni az esö, mert az iPOD viszonylag kevéssé véd az esötöl. Az esernyöt viszont nehéz zenefájlok lejátszására bírni. És ekkor születik meg a megoldás, vagy inkább a legújabb agyrém, a beépített mp3 lejátszós esernyö!

Ez a termék egyfelöl igazolja gyermekkorom öreg Neumann bácsijának a teóriáját, amit elöszeretettel hangoztatott, amikor eljött nagyapámhoz egy kis ulti partira, és ami úgy szólt, hogy:”Kisfiam, jegyezd meg, hogy mindent el lehet adni valakinek” Másfelöl pedig a kreativitás oltárára hullik egy újabb könnycsepp, azért, mert egy újabb eszement marhaság keletkezett a világban. Azért el kell ismerni, hogy nem akkora nagy lépés ez a világvége felé, mint amikor Pataki Attila mulatós CD-vel rukkolt elö, mert azt nehéz felülmúlni.

Harmadrészt, akár London ikonja is lehetne, mert London kozmopolita, újító, kreatív, és hagyományörzö. A négy fogalom együtt, és egymásnak ellentmondva jellemzi a várost.

Bevallom, én szeretem Londont. Sokkal jobban, mint Budapestet. Pesten képtelen vagyok megjegyezni az utcák neveit, és azzal tiltakozom a város ellen, hogy meg sem próbálom megtanulni azokat, továbbá visszautasítom azt, hogy autóval közlekedjek.

Londonban pikk-pakk megjegyzem az utcaneveket, a keresztezödéseket, és bár az autóvezetés ott sem öröm, de legalább tudom, hogy merre kell menni.

Számomra London a City, a Westminster, Kensington, és a Southwark. A City a munka, a Westminster a királyság, Kensington a romantika, és a Southwark a multikultúra.

A város egy mikrokozmosz, és mint ahogy mindenkinek megvan a saját Amerikája, - szerintem- ugyanúgy megvan a saját Londonja is. Az én Londonom túlszínezett, kicsit elrugaszkodott a valóságtól, idealizált, de ez azért van, mert érzelmek füznek hozzá.

Nem tudom nem szeretni

Brüsszeli sanyarság

2007-06-12

Elöször is a belgák alapvetöen két csoportba oszthatók: a franciák, és a hollandok, vagyis a vallonok és a flamandok, amiböl a vallón népség valójában burgund, és a flamand pedig brabantnak tudhatja magát, de végül is mindketten nem egyebek, mint vizigótok. Tehát frankok és germánok, akik közül a burgund népség a francia, tehát a vallon, a brabant pedig a flamand, vagy más néven a belgiumi holland, vagyis mindketten belgák.

Hogy így már minden világossá vált, el lehet mondani, hogy ezért az ország egyik része francia nyelvü, a másik része holland identitású, tehát egyértelmü, hogy Brüsszel ezért háromnyelvü város: úgymint alapvetöen francia, holland és angol.

Szegények, nagyon rosszul élnek, és erre több jel is egyértelmüen utal.

Elöször is sokkal több X-Type Jaguar van az utakon, mint S-Type, vagy XJ, és tudvalévö, hogy az X-Type a Jaguar belépö osztálya, így úgyszólván csak a legkisebb verzióra telik nekik.

Amellett iszonyú sok Mini Morris, Mini Cooper látható, ami azt jelenti, hogy a kisautók közül is a legkisebbeket kénytelenek megvásárolni. Sajnos nem engedhetnek meg maguknak  egy normális Opel Corsa-t, 207-es Peugeot-t, Suzuki Swift-et.

Ha már a normális autóknál tartunk, akkor arra sincs pénzük, hogy olyan autót vegyenek aminek rendes lemezböl van a teteje. Kénytelenek beérni olyanokkal amelyek szánalmas módon egyfajta fémkerettel vannak felszerelve, amire valami fekete, vagy bordó, vagy kék vászon van húzva. Na, ezzel úgy járnak, hogy amikor kicsit gyorsabban mennek, akkor a szél felnyitja az autót tetejét, és legyüri a vásznat a hátsó ülés mögé, vagy valahová a csomagtartóra, a bennülök pedig csak úgy ülnek az Isten szabad ege alatt, a hajukat pedig össze-vissza kócolja a szél. Szörnyü lehet.

Ha már az üléseket említettem, akkor az is szembeötlö, hogy sok embernek még arra sem telik, hogy olyan autót tartson fenn amiben 4-5 ember is elfér, hanem olyanokkal furikáznak a szerencsétlenek amiben csak két ülés van, és természetesen két autó. Nos ezek az autók ráadásul még kicsik is, hogy a gyártásukhoz ne kelljen sok anyagot felhasználni, másrészt pedig rettentöre alacsonyak, -gondolom azért, hogy jól lehessen vele lopakodni, és ne kelljen pironkodni a többi ember elött a kirívó üreszsebüségünk miatt. A legszegényebbnek pedig -képzelhetjük- csak ilyen kicsi, vászontetös autóik vannak.

Emellett -tényleg utoljára az autókról- még normális nagy multikonszernek által sorozatban gyártott kocsikat sem tudnak megfizetni, ezért viszonylak kis manufaktúrák által összetákolt járgányokkal próbálják enyhíteni rossz érzésüket, olyanokkal mint Aston Martin, vagy az olasz -na ez is, ugye- Maserati, vagy Ferrari, vagy arról a német autótervezö csókáról elnevezett, szappantartó formájú, táskás szemü, Derrick felügyelöre hasonlító kis szekér amiböl gondolom pár évtized múlva nem lesz már por sche.

Az autók mellett a másik jel ami a szegénységre, bárdolatlanságra utal, az a sajt. Van többféle sajtjuk, amelyek rendkívüli módon büdösek. Ezek a belgák amellett, hogy penészes sajtot esznek,- ami közvetlenül a tehénböl kifolyt tejböl készük, brrrrrrrrrrrrr-  állandóan próbálják rátukmálni az emberre, hogy egyen ö is. Na persze, ha rendes sztaniolpapírba csomagolt macisajt lenne, tejporból, müzselatinnal, természetazonos aromával dúsítva, ízfokozóval, E354, E412, E230, E310 és nátrium-benzoát felhasználásával, akkor szívesen elfogadná az ember, de ííígy………………..

Brüsszelben az emberek frank és germán fele vagy egymással konfliktusban. Amit a frank fél szemetel, összetör, firkál azt a lélek germán fele felszedi, kijavítja, kicseréli, megtisztítja. Ennek okán az utcák a házak a járdák olyan eklektikusan rendezetlenek de ápoltak és gondozottak.

Látszik, hogy mikor kerekedett felül a frank, vagy a germán oldal, és hogy kúszott vissza a másik.

Vegyük csak például a hotelt.

Általában a Hotel Kastelin-ben vagyok elszállásolva, de most nem volt szabad hely, ezért a The White Hotel-ben leltek nekem kvártélyt. Mindkettö négycsillagos hotel. A Kastelin a germán oldal a White Hotel a frank oldal.

Hogy is magyarázzam ezt meg?

Gondoljunk az idöjárásra. Ha elmegyünk valahová, akkor gondosan megnézzük az interneten, hogy az utazás napjaiban milyen idö várható. Szépen leolvassuk a hömérsékletet, és azt gondoljuk, hogy minden OK, és szépen a jelzett fokok alapján pakolunk ruhákat.

Aztán jól ráfázunk - stílszerüen.

Mert azt nem jelezte az internetes idöjós, hogy a budapesti 28-30 fok az egészem más, mint a hong kongi 28-30 fok. Mert a budapestit, ha egy kis szél lengedez, akkor o 24-26-nak érezzük, míg a hong kongit még közepes szélnél is 36-38 foknak. Nem beszélve a tévedési lehetöségröl, ha az egyik érték Celsius-ban, míg a másik Fahrenheit-ben van megadva.

Be kéne vezetni a szállodák esetében is ezt a Fahrenheit-Celsius skálát.

A Kastelin egy jó, elegáns, szépen berendezett szálloda udvarias személyzettel, mágneskártya ajtónyitóval, bell boy-jal….stb. Ez a germán.

Ellenben, ha a frank típusú White Hotelt tekintjük, akkor azt lehet mondani, hogy az egy "4 Fahrenheit csillagos" hotel, ami ugye pontosan megfelel a "-15,6 Celsius csillagos" osztálynak.

Elöször is ez egy -ohlalah- "Theme Hotel", ahol az a lényeg, hogy minden fehér. Lefordítva ez azt jelenti, hogy csakúgy mint nálunk az OBI-ban- a fehér OSB bútorlap a legolcsóbb, és ha lekened a falat fehér diszperzittel egy rétegben, akkor nem kell színezöpasztára költeni.

Ehhez vehetsz még az IKEA-ból fehér fröccsöntött müanyag széket és asztalt, függönynek pedig a fehér lepedövászon is megteszi.

Ha már itt tartunk: a szobában alapvetöen mindenhol huzat van, de egy-két párnáról bizony hiányzik.

A szobában van minibár, de üres, és úgy tünik, hogy amikor a Mezökeresztes-Mezönyárád-i szovjet laktanyát kiürítették, a White Hotel nyerte meg a tendert, és felvásárolta az ottani használt hütöket. Erre közvetett bizonyíték van, mert a hütö nagy, nem hüt, viszont nagyon zúg.

A szobában nincs pohár, illetve törölközö, valamint gyorsan el kellett rohannom egy drogériába venni tusolót, sampont, mert ugyan voltak ott kenceficék, de én ki akartam maradni az "elöttem is-én is-utánam is használják" láncolatból. Hajszárító sincs, de ígéret van, hogy lesz!

A légkondicionáló pedig megtisztítja a légvezetékben lévö levegöt, és az áporodott párát a porral együtt a szobába juttatja nem túl nagy-, de elegendö nyomással és zajszinttel.

Az ajtón klasszikus zár van, amihez klasszikus kulcsot adnak, és voltak olyan figyelmesek, hogy a kulcshoz nem egy autó dísztárcsáját erösítették, mint például az amerikai benzinkutakon, hogy el ne vidd, hanem a bútorlap-szabászatból megmaradt 2 négyzet-deciméternyi 10-es bútorlap darabot élfóliázatlanul! A kulcsot nem lehet a recepción leadni, hanem vinni kell magaddal.

Mivel nincs szobaszerviz, -amit egyébként sem szokásom használni- így megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy tányért, kést, villát. Mondták, hogy természetesen igen, menjek csak be a konyhába -az elsö fehér ajtó jobbra, keresztül az éttermi részen- és ott van, szedjem össze azt ami kell. A tányér valamelyik szekrényben van.

Viszont a konyhában kellemes meglepetés ért, mert ott volt több vendég is. Egy spanyol csajszi vajat keresett, míg két japán vendég a paradicsomok felszeletelésével foglalatoskodott. Úgy döntöttünk, hogy ha már ott vagyunk, keressünk valami tejet, vagy gyümölcslét is. A spanyol csajszi kente a kenyeret, én szeleteltem, a japán pár pedig a paradicsom szeleteket próbálta gusztusos formába rendezni. Aztán jött egy lengyel férfi is, aki szerint valahol kellett lenni müzlinek is, de végü lis maradt a vajaskenyérnél.

Hát így telnek a napok…..csendeskén……

A férfiak szent helye- szabóság

2007. június 01.

A jómúltkor már megkaptam érte a magamét, mondván, hogy piperköcségröl szól az  amiröl írtam, söt sznobság, és egy férfihoz nem méltó az ilyesfajta karakterisztika, de azért mégiscsak belevágok a mondandómba.

Alaptétel, a férfiúi létnek vannak bizonyos „cool” pillanatai. Az a baj, hogy én is utálom ezt a kifejezést, de nem találtam rá magyar megfelelöt. Mert ami „cool” az kicsit vagány, átlagfeletti, menö. Vannak olyan pillanatok amikor az ember érzi, hogy most stílusos, hogy most valamiért nagggyon jó.

Az egyik ilyen pillanat férfi életében, amikor Hong Kong-ban meglátogatja a szabóját. Azt a szabóságot ahol az öltönyeit, esetleg ingeit készítteti.

Az igazi szabóságok elegáns üzletek, sürgö-forgó alkalmazottakkal, csendes beszélgetésekkel.

Az igazi szabóság a Tai Pan Row, a Nobel House, a Rajah, a Dave’s, a Chang & Sons……

A környezetet leírva, azt lehet felhozni, hogy olyan, mint egy viktoriánus könyvtár. Vastag szönyegek az igazi faborítású padló, hatalmas börfotelok, és a falak mentén, mint a könyvek a könyvespolcokon, úgy sorakoznak a szövetek, feltekerve, végekben. A legfinomabbtól a kommerszebbekig. Az egyik oldala az üzletnek az öltönyök, zakók, kabátok szöveteivel van beborítva, a másik oldal pedig azokkal az anyagokkal, amikböl az ingeket szabják. A börkanapékon, fotelekben ügyfelek ücsörögnek, teázgatnak, beszélgetnek, vagy pedig a vitrinekben kiállított gombokat, nyakkendötüket, zsebkendöket, nyakkendöket vizsgálgatják. A nagy, nehéz faasztalokon viszonylagos rendetlenségben az olasz, francia, angol, ausztrál és kínai, indiai mühelyek könyvekbe kötött szövetmintái, kinyitva valamelyik szövetnél, megjegyezve valahol, valamelyik „oldalnál”. Méröszalagok, méterrudak, gombostüpárnák, és a próbababákon bemutatott, már elkészült remekmüvek.

Szent közösségi hely ez a férfiak számára. Etikettje van!

Szóval, belép az ember a szabóságba, és rögtön egy alkalmazott oda is ugrik hozzá, hogy mit segíthet. Talán egy akciós csomagot szeretnénk, vagy van valami egyedi kívánságunk, esetleg jártunk-e már itt, készíttettünk-e már valamit? Ezek nagyon fontos kérdések, kérem. Elmondjuk, hogy szeretnénk egy nagyon könnyü, de elegáns nyári zakót, mindennapos használatra. De ilyenkor még nem bonyolódunk a részletekbe

Amikor kiderül, hogy már készíttettünk ott valamit, akkor az elsö alkalmazottat felváltja egy udvarias, szemmel láthatóan igen fiatal ember, aki hellyel kínálja és teával kínálja, beszédbe elegyedik velünk az idöjárásról, a közlekedésröl, valamilyen semleges témáról.

Kicsivel késöbb megérkezik a tulajdonos, Mr. Chang, széles mosollyal üdvözöl, a fiatalember eltünik, és Mr. Chang átveszi a beszélgetés irányítását. Érdeklödik a munkánkról, az otthoni hírekröl, arról, hogy mi történt velünk azóta, hogy…….hm….és itt csodálkozunk csak el!

Honnét tudja ez az ember mindezt? Emlékszik rá? Emlékszik rám??? Lehetetlen!

Persze, hogy lehetetlen, de amikor az elsö alkalmazott eltünt, akkor rögtön Mr. Chang-hez ment azzal, hogy van itt, egy régi vevö, és rögtön fel is ütötték a Nagy Könyvet valahol, és elolvasták azokat a jegyzeteket, amiket tavaly jegyeztek be rólunk. S, csak ezután jelent meg Mr. Chang a széles mosolyával.

Kicsit atyaian végigfuttatja a tekintetét az öltözetünkön, összeráncolja a homlokát, de aztán kisimulnak a ráncok, csak mi tudjuk, hogy valamit elrontottunk.

Természetesen az udvariasság azt diktálja, hogy mi is érdeklödjünk Mr. Chang felöl, az üzletmenetröl, a családról….végülis nekünk könnyebb emlékezni rá, mint viszont. Addig nem szabad a zakó részleteire rátérni, míg Mr. Chang meg nem kérdezi, hogy segíthet-e most valamiben.

Ekkor kell elöjönni a részletes leírással. Minél részletesebben mondjuk el, hogy mit szeretnénk, annál nagyobb a respektünk! Csak úgy odamenni azzal, hogy egy jó, vagy egy elegáns zakót szeretnénk, szinte bün, mert azzal azt feltételezzük, hogy ök rosszminöségü, csúnya dolgokat is kiadnak a kezeik közül. Ah, skandalum!

Részletek!  A szín, a szabás, a bélésanyag, a zsebek, a hátsó sliccelés, a belsö zsebek száma, elrendezése, a zakó ujján lévö gombok száma, funkcionalitása….. mind-mind fontos!

Ezután kiválasztjuk az anyagot, Mr. Chang hozatja a nagy, fökönyvnyi méretü méretkönyvet, felütik a mi oldalunkon, és újra jön a szemöldök ránc, becslés. De ekkor már Mr. Chang átad minket egy alkalmazottnak, aki elvégzi a méretellenörzést, hogy változtunk-e tavaly óta. Ha egy kicsit belelesünk a könyve, talán láthatjuk, a másik oldalon Sheik Al-Abdul Ibn Bushra Mohamed Osman Ismail Ismallah neve és méretei kerültek regisztrálásra.

Végül egy kis idöegyeztetés, hogy mikor lehet jönni az elsö próbára, udvarias mosolygás, elköszönés.

Ennyi volt.

De ennél sokkal, sokkal több!

Cool volt!

Nyár, esö és szocializmus

2007. június 01.

Hong Kong-ban már nyár van.

Tudom, Budapesten is az volt.

Hong Kong-ban már semmiben nem különbözik az idöjárás attól, mint amilyen tavaly augusztusban volt.

Illetve ez így nem teljesen igaz, mert egy picit rosszabb, ugyanis augusztusban már nincs szezonja a nyári monszunnak. Akkor is nagy a páratartalom, de most mégnagyobb. Ehhez az idöhöz képest a Shanghai-i meleg ipari tanuló szintjén mozog.

Ezt azért merem mondani, mert a hong kongiak is panaszkodnak, hogy meleg az idö, az pedig nyilvánvaló, hogy az ö „átlag meleg” fogalmuk megegyezik a mi „kemence meleg” értékelésünkkel.

Minden nap esik az esö. Hogy mennyi, az attól függ, hogy milyen felhö van az égen. akkor. Van olyan 20-30mm esö zúdul le óránként. Ez olyan, mint nálunk az amikor bemondják a hírekben, hogy „özönvízszerü esö zúdult ide-, vagy oda”, mire az ellenzék a kormányt-, a kormány az ellenzéket hibáztatja, Demszky hazaküldi az embereket, a tüzoltóságot, 1300 alkalommal riasztják, és az esti híradókban nyilatkozik Dobson Tibor, a Katasztrófavédelem szóvivöje.

Ez akkor fordul elö, ha sárga felhö van az égen.

Aztán, van amikor 50-60mm csapadék esik óránként. Ez a kataklizma jön el, amikor zöld felhök jönnek.

De amikor fekete felhö jön, akkor érdemes jajgatni, mert akkor 100-120mm esö esik ÓRÁNKÉNT!!!

Hong Kong szigete alapvetöen budai oldal, mert meredek hegyoldalra épült. Amikor megérkezik az ember, akkor a legelsök között tünik fel, hogy mennyi vízelvezetö árok van kiépítve. De nem csak úgy kikotorva, hanem kibetonozva, tisztán tartva, rendszerbe szervezve. Már a sárga felhös esö után is érthetö, hogy miért van ez így.

Múlt vasárnap elbuszoztam Stanley-be, ami egy kis halászfalu (volt) Hong Kong sziget dél-nyugati oldalán. Ehhez a busznak át kellett kelni a vulkanikus hegyekböl kialakult szigeten, tehát egy hosszabb alagút után jócskán volt szerpentin. Éppen kifogtunk egy sárga felhös esöt, és a busz megállt, mert az úttesten a hegyröl kb 2-3 cm „vastagságban” egybefüggö felületen folyt a víz. Stanley környéke Hong Kong Island riviéra része, tehát az igazán gazdagok ott laknak. A sok Bentley, Aston Martin, Jaguar, Porsche mind állt sorban az út szélén, mint szegény keletnémet Trabantok Nickelsdorf-nál belépöleg.

A „gazdagság” is relatív fogalom, mert ahogy a busz tovább tudott menni, néha-néha be lehetett látni egy-egy villa területére. Elképesztö, hogy milyen körülmények között élnek emberek, akármelyik végletet is nézzük. A kedvencem az az udvar volt, ahol a nyitott garázsszerüségben állt egy Ferrari, egy Porsche, és két batár nagy Mercedes.

A másik véglet pedig az, hogy ha az be-benézünk egy sikátorba, akkor ott van valaki aki mondjuk a pillepalackot aprítja darabokra minden nap. Azt mondják, hogy ilyen ember naponta 5-6 HKD-t keres. Csak viszonyításképp, a leggyakoribb, legolcsóbb élelmiszerüzletben egy falatnyi sushi korongka 2,3.-HKD, vagy a McDonalds-ban a legolcsóbb hamburger 7,5.-HKD.

Egyébként Hong Kong lenyügözö. Tényleg csak azt tudom mondani, hogy aki megteheti jöjjön el és nézze meg. A neonreklámok, a forgatag, a höség, a brit ázsiaiság…mind-mind olyan dolog, ami szavakkal visszaadhatatlan. Még ha látja az ember, akkor is nehéz vele betelni. Amikor sétálok mindig eldöntöm, hogy na, addig az utcáig még elmegyek, és aztán visszafordulok, de amikor elérek az utca végére feltárul egy másik utca, és egyszerüen nem lehet megállni. Igazából az óra állít meg, mert legalább éjfélre vissza kell jutnom a szállodába, hogy másnap fel bírjak kelni.

Találkoztam magyarokkal:

Túlsúlyos Ervin és Túlsúlyosné, szül. Csiricsáré Margit karcolta bele örökre kitörölhetetlenül a nevét a Peak egyik védett lejtöjének falába, miközben taszigálták a kétségbeesetten tiltakozó 40 kg-os kis kínait, akinek fogalma nem volt arról, hogy egy németjuhász kutya is könnyebben megértené az ö „No scratching, please” angolját, és arról sem volt fogalma, hogy mit jelent a minden taszítás alkalmával hangoztatott „Haggyámántekiskeci! Hátidejírjukhotyitvótónkna”.

Még mindig fenntartom azt az állítást, hogy a brit korona legszebb gyémántja Hong Kong volt.

Nem annyira a természetes szépsége, hanem a hangulata miatt. Shanghai kapcsán már írtam a gyarmati ázsiaiság érzéséröl, ami ott inkább a múlt kapcsán jött elö, de Hong Kong-ban mindez a jövöröl szól. Egy kis London-t, egy kis Britanniát kap itt meg a látogató, azzal a különös mellékízzel, hogy a trópusi éghajlati övben van, és Ázsiában. Nem beszélve arról, hogy egyébként már a "Vörös Kína" területén van.

Mennyire vörös ez a Kína? Ez is ellentmondásos. Van amikor egyáltalán nem az, és van amikor nagyon az.

A hétvégén egy plázában fellépett a müsorával egy gyerekcsoport. Azt is mondhatnám, hogy úttörök, mert világoskék rövidnadrág, vagy szoknya, fehér térdzokni, fekete cipö, és fehér ing volt a viseletük. Vörös nyakkendö az nem volt. Mindenféle müsorszámot adtak elö, zenéltek, énekeltek, szavaltak. Az egy külön produkció volt, hogy egy-, vagy több gyerek a mikrofon elé állt, és elmondtak egy mondókát, egy szöveget angolul. A produkció lényege abban rejlett, hogy igyekeztek minél szebb brit angol kiejtéssel mondani a szövegüket. Érzödött, hogy ez egy nagyon akadémikus kiejtés volt, tehát iskolában tanulták. A jövö üzletemberei, sikeres vállalkozói ök lesznek.

Ugyanakkor volt amikor angolul énekeltek egy dalt aminek az volt a szövege, hogy „milyen jó is a párt, hogy vigyáz ránk, de ezt a külföldiek nem értik, hát mondjuk el angolul.”

Egy biztos: ez az évszázad Ázsiáról fog szólni.

Hong Kong a másik oldalról

2007. május 29.

A TRIÁDOK:

Vagyis a kínai maffia.

A helyszín a Temple Street Night Market, a szokásos, és könnyen elképzelhetö forgataggal, tömeggel, árukkal. Aztán feltünik az embernek viszonylag fiatal 20-30év közötti fiatalemberek 4-5-6-os csoportja. Azzal tünnek fel, hogy

1. mint a vadludak "V" alakban közlekednek, kicsit -olyasféle- terpesztett matrózlépésekkel

2. a forgatagban utatengednek nekik ennek a "V" alak ellenére is,

3. a ruházatuk eléggé spéci.

A ruházat: ezek a csávókák homloktól fejtetöig borotvált fejet, majd onnét hátul térdhajlatig, de legalábbis derékig érö hajfonatot viselnek a márkás napszemüvegük mellett. A napszemüveg önmagában furcsa, lévén egy éjszakai piacról van szó.

A ruha pedig ránézésre a legfinomabb fekete selyem, hagyományos kínai ruha. Bö nadrág, alul hófehér hajtókával, a lábukon hófehér zokni, és az a kína topánka-mokaszin jellegü fekete vászoncipö.

A kabát szintén fekete, állónyakú, kínai zsinórozással, szintén hófehér kikeményített állógallérral. A kabát ujjánál szintén egy visszahajtott trapézszerüen bövülö passzé. Ami a legszembetünöbb, az az , hogy a fiúkon látszik még a bö ruha ellenére is, hogy sem 1 dkg felesleg, sem 1dkg hiány sincs testfelépítés szempontjából, a ruhájuk a legmakulátlanabbul tiszta éjfekete, vagy vakítóan hófehér, teljesen gyürödésmentes, élrevasalt…..

Meg-megállnak egy-egy kereskedönél, az hajlong, vagy bemennek az utcáról nyíló sikátorba, majd elöjönnek. Gondolom védelmi pénzt szednek, és nem a költészetröl beszélgetnek.

DE: a turistákat meg-megszólítják és mosolyogva, hallkan, udvariasan szinte kifogástalan angolsággal érdeklödnek afelöl, hogy hogyan érzik magukat, volt-e esetleg valami probléma a piacon, van-e valami speciális igényük. Ilyenkor az szegény turistaember hirtelen nem tudja, hogy mit csináljon, mert nyilvánvaló, hogy ezek a srácok "azért tudnak valamit", másrészt viszont tényleg udvariasak. Így úgyteszünk, mintha rendes, hétköznapi emberek lennének….de azért az ember lelkét átlengi valami jeges fuvallat.

Az is feltünt, hogy sok embernek hiányzik egy- vagy több ujja, esetleg a keze. Kiderült, hogy ezeket a triádok távolítják el az állampolgárról, de nem valami brutál módon, hanem müvileg, érzéstelenítéssel, - az utókezelés a páciens feladata.

A dolog úgy müködik, hogy az itt, Hong Kong-ban, Shanghai-ban bevett szokás, hogy mindent a maffia ellenöriz, szoros kooperációban a helyi hatóságokkal. Ha egy árus pénzt akar kölcsönkérni, akkor azt csak a maffiától kérheti. A "szerzödésbe", "szokásjogba" beletartozik, hogy amennyiben valaki nem rendezi idöben az adósságát, akkor bizonyos testrészeit eltávolítják.

Orvosilag.

Szakszerüen.

Müvileg.

De illegálisan.

Az brit fennhatóság alatt ezt a tevékenységet szigorúan üldözték, és csakúgy mint minden lött sebet akárhol a világon, itt akármilyen testrész eltávolítását az orvosoknak be kellett jelenteni a rendörségen. Hong Kong 1997-ben tért vissza Kínához, és ma- azt mondják- hogy a szokás a "türt" kategóriába tartozik!

Hong Kong vs. Kína:

Mindenki utálja a kínai kínaiakat.

A kínai kínaiak, vagyis a China Mainland-röl jött-mentek, s azok közül is különösen a mandarin kínaiak buták, értetlenek, primitívek, nem mosakodnak rendesen, nem tudnak írni sem, mert ök az egyszerüsített kínai jeleket használják a tradicionális jelek helyett, ami fenemód egyszerü (Ezt mindenki tapasztalhatta az elözö beszámolómban, amikor az öreg kereskedö szavait idéztem. Szerintem szinte megalázza a nyelvet, annyira egyszerü, nemde?). Viszont piszkosul gazdagok, szórják a pénzt mintha csak papírfecni lenne, ezáltal beképzeltek, és undorító ételeket esznek, valamint tragikus a modoruk, mert belefújják az orrukat az asztalterítöbe. Na ezutóbbi speciel akár igaz is lehet.

Mi, Hong Kong-iak, kantoni kínaiak vagyunk, -különlegesek, szépek, nemesek, okosak, jólneveltek, alázatosak, szerények, és tudunk írni rendesen, és az ételeink is ehetöek.

És sokkal jobb volt a britek alatt!

És nem mindenhol fogadjuk el azt a bankjegyet amivel a Bank of China próbálja lassan-lassan lecserélni a mi régi HSBC-s régi bankjegyeinket.

És mi meg elnevezzük a legújabb utcánkat a legelsö brit kormányzó után Pottinger Street-nek!

És pukkadjatok meg!

És vigyen el titeket a legközelebbi tájfun jó messzire, lehetöleg Tibetbe, mert azok még töletek is borzasztóbbak!

...koronád legszebb gyémántja...Hong Kong

2007. május 28.

Arany János után szabadon, valahogy így lehetne jellemezni Hong Kong-ot.

Lett volna rá 99 kerek évük ezeknek az örült briteknek kitalálni, hogy hogyan ne adják vissza Hong Kong-ot Kínának, de nem tették.

Visszaadták.

A legnagyobb marhaság a brit történelemben talán ez lehet.

Elöször a földrajz: Hong Kong három részböl áll:

1. Hong Kong Island,

2. Lantau Island és,

3. Kowloon and the New Territories.

Plusz még ezernyi kisebb sziget.

Úgy lehet elképzelni, hogy Kowloon egy "U" formájú félsziget, ami alatt van Hong Kong Island ami egy csúcsával lefelé mutató háromszög, töle balra pedig a trapéz alakú Lantau Island. Lantau és Kowloon között van a viszonylag kicsi Tsing Yi Island. Lantau a legnagyobb, majd Honk Kong Island, Kowloon Peninsula kicsi, de mögötte van a New Territories, ami már China Mainland-del kapcsolatos. Azért írom angolul, mert mindenhol így szerepel, még a magyar utikönyvben is.

A repülötér Lantau szigetén van, ami nagyobb, mint Hong Kong Island, de itt a "nagy" és a "kicsi" más kategóriát jelent, mint pl. Pekingben. A telek, a szabad terület a legdrágább, mert a felszín nagyon hegyes-dombos. Ezért van egy 100 méteres parti sáv ami viszonylag sík, majd utána jönnek a meredek hegyoldalak és utcák.

Szóval a legkritikusabb a leszállás, mert kevés a hely. A repülö hirtelen leereszkedik rendkívül alacsonyra, kb 80-90 méter magasságba, és a pilóta azon a magasságon lavíroz még bevont futómüvel. Amikor az ember azt hinné, hogy most már irányban vagyunk, akkor ránéz az áramlásrontó lapokra a szárnyak végén és látja, hogy még nincsennek kieresztve. Ez azt jelenti, hogy szinte átesési sebességen határán -ami már olyan lassú, hogy a repülö csak nem leesik - a pilóta bedönti a gépet és csinál egy-két 90 fokos fordulatot, vagy tesz egy pár kört a repülötér körül, mert épp nem jó volt az érkezési szög.

Nekem vannak helikopteres repülési élményeim, de itt elbúcsúztam az életemtöl párszor. Mert bánná a fene, ha épp egy MiG-29-ben ülnék, mert azok erre vannak tervezve, de ezek a gépek a legnagyobb, leglomhább utasszállítók!

A leszállópálya olyan keskeny és annyira a parti sávon van, hogy a gép szárnya már a víz felett van amikor végre landol a gép.

A repülötéri ügyintézés japán szervezettségü, -minden a legprofibb. A repülötérröl egy gyorsvonat -XXI.századi technológia- visz a Hong Kong Islandon lévö Hong Kong Station-re, ahol szállodai céljáratos buszok szedik fel az utasokat. Aztán a busz kering 1 órát a csúcsforgalomban, mire az ember rájön, hogy 3 légkondicionált metrómegállóra -kb. 10 percre-  volt a szállodától, de mindegy legalább lehet nézelödni.

A metro egyébként olyan szinten légkondicionált, hogy a peronon van egy üvegajtó, ami csak akkor nyílik ki, ha már a vonat beállt az állomásra, és ennek természetesen az a feltétele, hogy a vonat ajtaja is odaessen, ahol a peron ajtaja nyílik. Ezt számítógép vezérli. Itt üzenném Mr. Livingstonnak - a londoni polgármesternek- hogy nem kell 250ezer fontot ígérgetni annak aki kitalálja, hogyan kell a metrót elviselhetövé tenni, csak el kell jönni Hong Kongba és megnézni.

A metro mellett van -ugye, természetesen- emeletes busz, ÉS emeletes picike villamos!!!! :-)) A villamoson az emeleten utazni a legjobb, mert átszeli az egész szigetet!! A villamosok kb 100 évesek.

Minden angol: ugyanazok a Layland Routemaster emeletes buszok vannak, mint Londonban, csak épp sárgák, baloldali a közlekedés, fel van festve a "LOOK LEFT - LOOK RIGHT" felirat a gyalogátkelönél, az utcanevek önmagukért beszélnek: Glouster Road, O'Brien Lane, Hennessy Road, Windsor Park, Edinburgh Peer, Victoria Harbour....

A feliratok mindenhol kétnyelvüek, az ujságok kétnyelvüek, van Salisbury, Waitrose, 7 Eleven supermarket, a postláda is olyan, mint Londonban, csak sárga, a metron szép angolsággal bemondják a következö állomás nevét, valamint az összes londoni metron hallható közlemény elhangzik, tehát itt is van a "Mind the gap" és társai, Londonban OYSTER Card a tömegközlekedési kártya, itt OCTOPUS kártya van -szóval, minden angol.

A pénz  érdekes: a pénznem a Hong Kong-i dollár, amit nem a kormány, nem Peking, hanem a HSBC bank ad ki!!!!!!!  Ami egy Hong Kong-i alapítású gyarmati bank (Hong Kong and Shanghai Banking Corporation) , és 1997-ban helyezte át a székhelyét a londoni Canary Wharf-ba. (1.-HKD=26,57.-HUF)

Az idöjárás: A város már a Ráktérítö alatt van, tehát már a tropikus éghajlati övben, bár úgy jellemzik, hogy meleg szubtropikus. Ez nem igaz, mert nagyon meleg szubtropikus. Pálmafák az utcán, és mindenhonnét csepeg a víz, ami lehet a légkondicionálók kondenzvize, vagy a páratartalom miatt kicsapódó víz.

A hotel Hong Kong Island Központjában van, a Central Plaza-hoz, A Victoria Harbour-hoz  és az Exhibition Center-hez közel. Az Exhibition Centre azért érdekes, mert amikor megérkeztem épp zuhogott az esö. A hotelben megkérdezték, hogy mit tervezek aznap estére.

Mondom: "Szimpla ücsörgést, merthogy igencsak zuhog."

Mire javasolták, hogy menjek el a közeli Exhibition Centre-be, mert az fedett magasjárdán is megközelíthetö, és nézzek ott szét. Elmentem. Láttam ott, egy plakáton egy huszonyegynéhány éves lánykát, amit egy klasszikus gitárt szorongat, és épp aznap este volt a koncert. Gondoltam, olyan nagy baj nem lehet, megkérdezem, hogy van-e még jegy. Azt mondták, hogy van, de már csak az igen drágábbakból. A drágább jegy 120 HKD volt, ami nemegészen 3600.-Ft, így feláldoztam a kultúra oltárán.

Kijött a színpadra egy 45 kilós pici lányka, -szép, mint az álom-, és egy akkora gitár volt nála, mint majdnem ö, maga. Nnna, gondoltam, ez  a lányka fog gitározni, akkor:

a./ nem lesz ereje lefogni a húrokat - volt ereje

b./ ha lefogja, akkor nem jól, és zizegni fog - nem zizegett,

c./ kicsi lesz a keze és nem ér át egy féloktávot, ami klasszikus gitárnál igen lényeges - átérte

Olyan gitárkoncertet adott, hogy arra mondják: az ember leteszi a haját!!!

Tökéletes.

Fenomenális.

Hibátlan.

Megvettem a CD-jét a szünetben, amihez mellékeltek kottát is. Azoknál a daraboknál amiket ismertem, végigkövettem. Hibátlan volt.

Aztán rájöttem, hogy mi- európaiak- seholsem vagyunk az ázsiaiakhoz képest.

Leiskoláztak/nak minket technikában -azt mondom: OK.

Leiskoláznak építészetben -OK.

Leiskoláznak várostervezésben - OK.

Leiskoláznak szervezettségben - OK.

Leiskoláznak gazdasági fejlödésben - OK.

De, hogy leiskolázzanak európai zenében- ez szomorú!!!

Európa pedig majd szépen belefullad a saját gögjébe!

Trópusi esö aranyat ér...és eláztat

2007. május 25.

Ránkszakadt az ég.

Ömlik az esö.

Jó ez az az esö, mert olyan igazi szubtrópusi, tengeri esö. Érzödik rajta, hogy a tenger felöl jön, mert olyan sósvíz szaga van. És ömliiiiik.

Persze ez az esö nem enyhülést hoz, és felfrissülást, mégha csak egy rövid órácskára is, hanem feléleszti a régi amerikai, fekete-fehér filmek világát, amikor a jólöltözött külföldiek ingüket teljesen átizzadva sétálgattak a keleti angol, holland, portugál gyarmatokon, Makaó, Batávia, Szingapúr vagy épp Shanghai forgatagában.

Fülledt az idö, mert az esö párát teremtett, és meleget hozott. Az iroda és a szálloda között már két napja el van terelve a gyalogosforgalom a föútról egy a Nanjing Road-dal párhuzamos mellékút felé. A régi Brit Koncesszió kínai negyedének legkülsö utcája amin meg kell tenni azt a szükséges 700 métert, de az olyan érzés, mintha tényleg egy filmben szerepelnék ami valamikor az 1920-as, 30-as években játszódik a gyarmatokon. Az összes kellék jelen van. Az esö, a felhök és a pára elvette a szineket. A gomolygó szürkeség, a tompán világító régi kandelláberek, amelyek akár még gázlámpák is lehetnének, és a tömeg, a riksákon szállított hal, és zöldségek képe és illata azt az érzést kelti, hogy pár pillanat múlva az ember biztos összefut Humprey Bogart-tal, vagy Clark Gable-lel, akik a tölük megszokott módon és ahhoz méltóan, megjelenésükhöz mindig világosszürke öltönyt, panamakalapot, sétapálcát és halványszöke Ingrid Bergman-t, vagy haragosfekete Vivien Leight-t viseltek.

A mozi höskora jött el ma reggel az esövel.

Ez kicsit romantikus, vagy inkább melankólikus hangulatba taszított. Arra gondoltam, hogy mennyire gyorsan eltünik az a világ ami a meséinkben, képzeletünkben él és talán soha ki nem mondjuk, de legbelül, lelkünk legtitkosabb mélyén rejtegetjük és éjjelente megálmodjuk. Ki nem szeretne Rick lenni a Casablanca-ból, vagy Rhett Butler, Indiana Jones, Vivian Leight, Grace Kelly? Shanghai talán az a hely ahol még egy darabig megélhetjük és el is játszhatjuk a szerepeket,  ezt a höskori romantikát. Aztán jön a globalizáció és a standardizáció és pillanatok alatt már nem marad más, mint öszi, esös vasárnap délután a tévében egy giccses, csöpögö, romantikus fekete-fehér amerikai kalandfilm Batáviában, Makaóban, Shanghaiban játszódva, Clark Gable-lel a föszerepben.

Hm…persze ennek is megvan a maga romantikája, nemde?

Tudom, hogy nyolcvan év múlva a mi korunkra tekintenek ilyen nosztalgiával és picit keserü félmosollyal, és azt is tudom, hogy amikor az ember 3 órát végiggyalogol a melegben az aszfalton, és beül valahová, akkor azt mondja, hogy egye meg a fene az összes antiglobalistát, de akárki akármit mond is nagyon jól esik egy pohár hideg Coca-Cola.

Nos, de vissza a száraz, illetve a nedves tényekhez. Durván gözfürdö jellegü az utca. Látni, ahogy az aszfaltról párolog a víz és gyülik felhökbe egy méter magasságban.

A meleg ellenszenves is és nem is, mert kellemetlen,de legalább van miröl mesélni. Illetve mesélnivaló az mindig akad. Most például az, hogy a szálloda és az iroda között van Shanghai egyetlen szovjet jellegü épülete, amit hivatalosan is "sztálin-barokk" stílusnak neveznek. A Szovjetunió ajándéka volt ez hajdanán a Népi Kínának. Olyan épület, mint a Lomonoszov Egyetem, vagy a nagy toronyház Varsóban, akinek ez mond valamit. Régebben kiállítási épület volt, mostanra pláza és konferenciaközpont lett belöle. A napokban zajlik egy kiállítás és konferencia ami a kínai antik, vagy antik-jellegü bútorok, és lakberendezés kiállítása. Természetesen megnéztem, és lélegzetelállító. Csodálatos bútoraik vannak, tömör fából, igazi orientalista stílusban, és remélem, hogy majd nálunk is kaphatóak lesznek.

Ám, erre a kiállításra érkezett Bástya elvtárs. Miatta van két napja lezárva az épület elötti járda és út, és miatta kell kerülni. Az épületen nagy piros szalagok vannak azzal a felirattal, hogy "Minden shanghai dolgozó büszkén és öszinte szeretettel és tisztelettel köszönti városunkban Bástya elvtársat, és szivünket átjárja a párt, a szocializmus és Mao apánk iránti odaadó szeretet" vagy valami hasonló, -lefordíttattam.

Tegye meg Bástya elvtárssal egy zsák majom, azt amire én gondolok!

Ma este még ki szeretnék menni és késziteni pár képet a kivilágított Bund-ról, de nem tudom, hogy olyan lesz-e az idö, hogy érdemes kimenni.

Majd kiderül…….legalábbis remélem!

Az Alázatos Mandarin Kertjében

2007. május 23.

A 12 Girls Band:

Nem volt rossz. Jó sem! Kifejezetten szórakoztató volt.

Tényleg olyan popfolk zenét játszottak, mint ami a képröl is sejthetö volt, de a lányok szépek voltak, és ami a lényeg, hogy élöben játszottak. Playback nyista, nuku, nada, zero.

A repertoárjuk igen széles volt, de a kínai zenéböl a fogyaszthatóbbakat vették elö. Azontúl játszottak még európai klasszikusokat is.

A hatás érdekes volt, mert hagyományos kínai hangszereken eljátszani Mozart 40. szimfóniáját kissé merész, de mindenképp különleges színfoltja az életnek.

Végülis 12 szép kínai lány fújta, pengette, húzta, klopfolta a hangszereket……….már megérte.

Még egy CD-t is vettem!

Shanghairól még annyit érdekességképp, hogy 1842-ig nem volt egyéb, mint egy kis halászfalu. Ám ekkor a kínai kormány megadta magát a nyugati, európai nyomásnak, és "kapitulált": megnyitotta az országot. Ezután kezdett el a város rohamléptekkel gyarapodni. A gazdagságot a selyem, a lóverseny, és az ópium hozta el. A kulcs a területenkívüliség volt, ami azt jelentette, hogy az ideérkezö nyugati vállalkozók, üzletemberek, matrózok, szerencsevadászok, csak a saját országuk törvényeinek voltak alárendelve, és a kínai törvényeknek nem. Ezért alakult meg a Francia-, a Brit, és az Amerikai Koncesszió, ami azt jelentette, hogy egy városon belül három kerület volt, és mindháromnak megvolt a maga rendörsége, vámhivatala, és egyéb hivatalos szervei. DE, ha valaki egy negyedik országból jött, akkor arra semmilyen törvény nem vonatkozott. Sem a kínai, sem a Koncessziók törvényei. El lehet képzelni mekkora paradicsoma volt ez az összes hamiskártyásnak, bünözönek, forradalmárnak.

A szerencsejáték, a kaszinók, az ópium és a híres lóversenypálya uralta a várost.

Shanghai gyarmati fénykora 1842 és 1940 közé esett, mert 1940-ben a megerösödött kínai üzletemberek és vállalkozások nyomására a Koncessziók megszüntek, és minden visszakerült kínai uralom alá.

1949 után - a maoista kommunista hatalomátvétel után- lecsúszott a város, de ahogy a 80-as évektöl Kína ismét nyitott a világ felé, és a külföld felfedezte, hogy a gyarmati romantika még mindig él Shanghai-ban. Még mindig vannak riksák, fejtetöig borotvált hajak, és 1 méternél is hosszabb hajfonatok, még mindig itt összpontosul a selyemkereskedelem, még mindig jobb helyen van, mint nagy ellenlábasa, Peking.

A shanghai-ak és a pekingiek nem szeretik egymást. A két város ma is rivalizál egymással. Állítólag a forradalom után komoly vita volt arról, hogy Shanghai, vagy Peking legyen-e a föváros. Peking nyert, de attól még Shanghai maradt Dél-Kína fövárosa. Azt mondják, hogy Kínában nincs Number One ill. Number Two város. Két nagy város van: Peking és Shanghai. A feladatok meg is oszlanak szépen: Peking rendezi az Olimpiát 2008-ban, és Shanghai a Világkiállítást 2010-ben. Hétfö volt a napja, hogy ünnepélyes keretek között lefektették a világkiállítási városközpont elsö alapkövét. 3 évük van, ami nem nagy idö, de megcsinálják. A központ a Huang-Pu folyó Pudong-i partján lesz, a XXII. Századi technopoliszban, de egy kis rész átnyúlik és délröl csatlakozik a Bund-hoz, mintegy tisztelgésként a régi idök elött.

Más:

Tegnap este kötelezö programom akadt amit egyáltalán nem bánok. A pekingiek is, de a shanghaiak -és most az irodai emberekröl beszélek- elvárják, hogy érdeklödjek a városuk, és a kultúra iránt. Nekem ez nem kerül megeröltetésbe, és elfogadtam a meghívásukat egy kiállításra, ami állítólag igen híres és nem is Shanghai-ban van, hanem kb. 40 km-re Suzhou városában, a tóvidéken.

Shanghai mögött a kínai szárazföld felé van a tóvidék. Kisebb, nagyobb tavak, kis városkák, falvak sokasága. Suzhou egy viszonylag kisebb "nagyváros" a maga nevetséges 2 milliós lakosságával, és nem különbözik Shanghai Nanjing Road-on kivüli területeitöl.

Az utat vonattal tettük meg, ami nagyon kultúrált, az emberek viselkedését illetöen, a kocsik kinézetét tekintve pedig olyan lehet, mint a MÁV 9254.sz személyvonata Pécs és Bátaszék viszonylatban. Az utazási élmény mindenesetre ázsiai, ami azt jelenti, hogy mindenki mosolyog és bólogatva hajlong, de váll-a-vállhoz-térd-a-térdhez sürüséggel kell ülni. Ez kicsit frusztráló volt eleinte, de ha belegondolok, akkor belátom, hogy ázsiában vagyok, és nem a norvég népsürüségi adatok alapján kell felkészülnöm az útra.

Az út annyiban volt élmény, hogy sok olyan kis településke mellett, haladtunk el, ami hasonlított Velencéhez, vagyis a házak cölöpökre épültek, és az utcák helyett csatornákon lehetett közlekedni. Van is egy helyreállított "látványfalu" a közelben, ahová a turistákat buszoztatják, sajnos én nem tudtam elmenni oda. Azt viszont metudtam, hogy már 600 évvel ezelött az északi fövárost, Pekinget és a déli fövárost, Nanking-ot egy csatorna kötötte össze, ami abból állt, hogy a meglévö természetes vízrajzi adottságokat kihasználva, a tavakat és a folyókat mesterségesen ásott, hajózhatóan mélyés széles csatornákkal kötötték össze, és ezzel biztosították a kereskedelmet, valamint a gyors kapcsolatot a birodalom két fövárosa között. A csatornák még ma is üzemelnek valamelyest, de már nem hajózhatóak, hanem mondjuk csónakkal járhatóak. A léptéket érdemes elismerö gondolatokkal illetni, mert a két város között több, mint 1000 km van. Nálunk -ugye- ha Szeged és Baja között csatornát kellene épiteni, akkor az olyan 70-80 km lenne, vagy ha két szomszédos település között utat kell felújitani akkor az leggyakrabban 5-10 km. Kínában, vagy Oroszországban ez akár 150 km is vígan lehet.

Nos, Suzhou. A kiállitás az Alázatos Tisztviselö Kertjében volt. Ez egy több tó köré épült kertkomplexum különbözö költöi nevü pavilonokkal, utakkal, tavakkal, mesterséges vizesésekkel. Igazából nem nagyon különbözött a shanghai-i YuYuan Kertektöl, mert a kínai kertek is olyanok, mint a dalmát városok: ha egyet lát az ember, akkor az összeset látta. DE AZT AZ EGYET LÁTNIA KELL.

Jellemzö, hogy pirosra festett fából emelt épületek, kis cirádás pagodák vannak úton-útfélen, ahol megpihenhet a kertben sétáló, nem mintha olyan stresszes lenne ott múlatni az idöt. A kínai kert hasonlít a japán kerthez, vagyis igazából a viszony fordított, mert a kínai kert volt elöbb, és abból fejlödött ki a japán kertépítészet, szóval olyan mesterségesen természetes. A kert falakkal van felosztva kisebb egységekre és mindenhol van egy kis folyó, patak, csobogó, íves híd, cikk-cakkban futó lépökövek, utacska, kisebb pavilon, majd egy kerek "Jáde-kapun", a Hold Kapuján keresztül a tudunk belépni a másik lekerített kertrészbe.

Szóval, ebben a kertben, az Örök Harmóniára Való Törekvés pavilonjában volt egy kiállítás a klasszikus kínai tájképfestészetböl. Ezek olyan speciális akvarell papírra festett keskeny, de magas képek. A legkisebb olyan 5x9cm-es kép, a legnagyobb pedig kb. 40x120 centis kép. Legyen a kép bármilyen kicsi, vagy nagy, a legapróbb részletességgel van minden ábrázolva.

Tetszenek ezek a képek, mert olyan speciálisan kínaiak. Csakúgy, mint azt a Japánról szóló beszámolómban említettem, itt is van többféle iskola, aminek a felsorolásával nem akarok untatni senkit. Nekem legjobban a nagy, átfogó tájképfestészet tetszik, és a leggyakoribb téma ezeken a képeken a hegység, és a városkép.

A Kelet Párizsa

2007. május 21.

A Kelet Párizsa nem egyéb, mint a Nyugat Shanghai-a.

Divat, divat, divat……

Elegancia, elegancia és harmadszor is elegancia!

És mindehhez csatlakozik még az európai gyarmati-, és a kínai keleti stílus utánozhatatlan keveréke.

Shanghai-ban minden a külsöségröl szól, de nem az örült mogyorókrémmel megkent, plasztikai sebészkéssel átszabott, képmutató módon, amit esetleg Hollywood-tól megszoktunk, hanem egy könnyedebb, természetesebb, kevésbé eröltetett módon.

Azt mondják, hogy a  dél-olaszoknak azért nincsenek jó útjaik, és makulátlan házaik, mert a pénzüket ruházkodásra, vendéglöre, és Alfa Romeo-ra költik. Kétségkívül van ebben az életformában valami vonzó. Hasonlót lehet tapasztalni Shanghai-ban is.

A legnagyobb tisztelettel, alázattal mondom, hogy érdemes felvenni az életcélok közé egy sétát Shanghai-ban, a Nanjing Road-on le, egészen a folyóparti korzóig, a Bund-ig.

Lehet, hogy Shanghai egy 15 milliós metropolisz, lehet, hogy itt a legnagyobb a szegénység, lehet, hogy igen szennyezett a levegö, de a Nanjing Road-on ezt elfelejthetjük. A Nanjing Road a STILUS birtoka. A fényesre csiszolt gránitköves járdán sétálva lehet igazi gyarmati élményben részünk, mert a házak vagy Angliát, vagy Franciaországot, vagy az amerikai bostoni barokkot idézik attól függöen, hogy épp az egykori angol, francia vagy az amerikai koncesszió területén sétálunk-e, míg az utcán zajlik a kínai kelet nyüzsgése. Az üzletek a legelegánsabb, legpuccosabb nyugati márkákat képviselik, méghozzá elképzelhetetlen sürüségben. Értem ezalatt azt, hogy pici Pestünkön az Andrássy úton van egyetlen Louis Vuitton üzlet, itt minden utcaközben van egy. A szállodától a Bund-ig a távolság kb 4 km. Ezalatt a 4 kilométer alatt megszámoltam 1 Lamborghini, 2 Ferrari- Maserati, 2 Aston Martin, 2 Bentley, 4 Mercedes, 2 Audi, 2 BMW, 2 Jaguar szalont, valamint 9 Louis Vuitton, 4 Hermes, 3 Prada, 8 Gucci, 4 Vacheron Constantine, 2 Patek Philippe, 2 Vera Wang üzletet, hogy csak a legnagyobb márkákat említsem.

Emellett ott vannak még a Chrysler, Hugó Boss, Zara, Espirit, Mark & Spencer, Benetton átlagmárkák is.

Az érdekesség az, hogy megszoktuk, hogy ezek a nagy cégek kiadnak egy reklámportfóliót, -plakátokat, tv reklámokat, stb…- és ezt lenyomják minden országban. Mint nálunk a mosópor reklám amiröl ordít, hogy nem Magyarországon készült, csak szinkronizálva van. Nos, itt nem így müködnek a dolgok. Minden "európai, fehér" reklámnak, plakátnak megvan az "ázsiai" megfelelöje is. A téma, a cselekmény, minden ugyanaz, csak a modell kínai. Ez kicsit viccessé teszi a dolgot, mert például mostanság George Clooney reklámozza az Omega órákat, és kínai Clooney-t nehéz találni, de "van nekünk számítógép és Photoshop" felkiáltás után egy kicsit kínaiasítanak Mr. Clooney szemén és máris kész a kontinens és országkomform reklám.

Ami még viccesebb, hogy a sikerfilmeket is újraforgatják kínai szereplökkel. Nem kalóz módon, hanem a filmgyár saját maga. Ha emlékszünk nemrég ment nálunk is a "Szakíts ha bírsz" vagy valami hasonló marhaság Jennifer Aniston-nal, és Vince Vau-akárkivel, aminek a plakátja az volt, hogy ketten ültek az ágyban és az ágy el volt felezve egy ragasztószalaggal. Nos, ugyanez a film, ugyanez a téma, csak ázsiai szereplökkel.

Hogy miért? Mert ki a franc az a Jennifer Aniston és Vince Vakárki???? Kit érdekelnek ök? Ja, persze, ha mindez Shanghaiban játszódik, és a saját sztárjainkkal, akkor a helyzet már gyökeresen más! Azt már megnézzük!

De vissza a Nanjing Road-hoz!

Megfordul itt a Rolls-Royce és a riksa is. Láthatunk itt Versace-be öltözötteket is, és a tradicionális kínai selyemruhába -mint amit tavaly hoztam- a "qi pao"-ba öltözött hölgyeket is, olyan frizurával, mint Marlene Dietrich-nek volt 1937-ben, az egyik kezükben a papír napernyöt tartják, másik kezükben pedig a pórázt, amin a pekingi palotapincsit sétáltatják.

Erröl az utcáról nyílik a Xiangyang Road, ami a méretre készített ruhák, a méretre varrt cipök, a saját megrendelésü táskák utcája. Iszonyatosan drága minden, de a látványért is érdemes végigmenni rajta. Ezt az utcát tavaly nem is fedeztem fel, csak most. Az egyik közepes hírnevü, még megfizethetö shanghai üzlet ami kivételes módon nem csak egyedi méretre szab ruhákat, hanem konfekciót is készít a Shanghai Tang. Érdemes megnézni a weboldalukat, ha másért nem, hát azért, mert így képet lehet kapni az ázsiai trendröl.

A Bund, a folyóparti korzó alkonyatban a legkellemesebb. Amikor már világítanak az utcai lámpák, de még át lehet látni a Huang-Pu folyó túloldalán fekvö Pudong városrészbe. A folyó partján találkozik a XIX. és a XXII.század. A Bund és a Nanjing Road felé esö részen már kivilágítják a dzsunkákat, séta-, és étteremhajókat, és a másik oldalon ott a futurisztikus Oriental Pearl Tower, a Jin Mao Torony, és mellette már csaknem kész egy még magasabb torony.

A Bund-ról egyébként át lehet kelni Pudong-ra. Ennek van egy normális módja, ez a komp, és a "diznilend módja", a Visitors' Sightseeing Tunnel. Nos, én szerencsétlen a másodikat választottam, mert azt hirdetik, hogy Shanghai-ról van benne szó. Egy frászt! Olyan, mint egy szellemvasút. Egy alagút amiben egy 8-10 személyt befogadó kis zárt, javarészt üvegfülkét vontatnak kábelen. Az alagútban aztán van zene, meg lézershow, meg plazmatévén fortyogó magma, és villódzó fények, karácsonyfaégöszerü színes "fényorgia", és slussz….ennyi. Tehát aki szereti Disneyland-et, annak érdekes.

Ma a "12 Girls Band" fog koncertezni a szállodában. A zenét nem ismerem, valami kínai popfolk lehet a plakáton lévö képek alapján ítélve, de ha 12 olyan lány lesz a színpadon, akik a képen vannak, akkor olyan nagy baj csak nem lehet!

Nihao

2007. május 16

Ezt a beszámolóságszerüségességet néhány alaptétel rögzítésével kell kezdenem.

1. A vámpír ha tud, harap és az ördög szarva is bajt okoz.

2. Tudnak ezek a kínaiak

3. Igazi szerelmek legrövidebb idön belül csak Kínában tudnak fellángolni.

Részletesebben kibontva a dolgokat az elsö tétel arról szól, hogy süldö, kamasz, álvagány, zizilaza, sátánista, nyugati rocker csajszinak lenni a repülötéren elönytelen, mi több: kínos, söt, nevetséges.

A történet annyi, hogy különbözö körülmények okán igencsak sietni kellett a repülötéren, hogy elérjem a Tokió-Peking járatot.  Nem nagyon idézném fel, hogy miért. Tudvalevö, hogy a biztonsági ellenörzés alkalmával el kell távolítani magunkról a fémtárgyakat. Természetesen ki van elöttem? Bizony, a süldö, kamasz, álvagány, zizilaza, sátánista, nyugati rocker csajszi. A feladat, ami elé állították, az az volt, hogy távolítsa el magáról a stílushoz hozzátartozó és elengedhetetlen külsö stíluselemeket, mint például a szögecsekkel kivert pitbull nyakörvet a mindkét bokájáról, 6-6 db fülbevalót egy-egy füléröl, a levágott emberfejet kétoldalról marcangoló kutyákat formázó gyürüt, és hasonló kelléktári elemeket. Nem nagyon tetszett neki a dolog, s ez látszott is rajta, mégis nagy szájhúzogatások közepette csak megtette. Ezekkel nem is volt gond. De volt rajta egy teljesen off-style szövet halásznadrág, amit legkevesebb 4 méternyi fém lánc tartott a derekán. A lánc meg volt spékelve kb 10-15 centinkét egy-egy ördögszarvú vámpírfogas halálfejjel, valamint a monotónia megtörése érdekében sátánista, sírhalomból kiemelkedö fordított kereszttel.

Hát, ezt próbálta ö eltávolítani magáról, sokkalinkább kevesebb, mind több sikerrel. Ugyanis a az ördögszarv, illetve a vámpírfog mindig beleakadt az öv bújtatójába, és nem volt hajlandó "kiharapni" onnét. Öt perc elkeseredett cibálódás után a zizilaza, sátánista rockercsajszi részéröl, valamint bújtatott mosolygással telített félrenézegetések után a repülötéri személyzet részéröl elérkezett a segítségnyújtás ideje. Mivel siettem, felajánlottam, hogy segítek, és legalább tartom azokat a halálfejeket, amelyeket már sikerült kiszabadítani, hogy lelógván a lába mellett a földig legalább azok ne harapjanak bele újfent a zoknijába, vagy a nadrágja szárába. Ezen felbuzdulva a repülötéri személyzet is meghajolt, és elkezdett segíteni az ördögszarvas koponyák övbújtatón történö áttuszkolásában, ugyanis rájöttek, hogyha a lánykára várnak, akkor azon a kapun aznap más nem nagyon megy át. Ebböl az kerekedett ki, hogy a lánykáról az övet már négyen cibálták, ami azzal járt, hogy szemérmetlen módon kicsit be kellett nyúlni a lány nadrágja alá övtájékon, és ez mégkellemetlenebbé tette az akciót. Amikor már a lánykát ötfelé rángatták egyszerre, halálosan ciki volt minden, szegény, hogy mégtovább rontsa a helyzetet, elkezdett kiabálni.

Én itt adtam fel, és megkértem a biztonságiakat, hogy mehessek utamra a lány elött. Megengedték.

Üzenet az agynak: Sátánista ne légy repülötéren!

A második megállapítás Peking kinézetéböl fakad. Tavaly, Tokióból megérkezni elég lehangoló volt. Mindenhol szürkeség, por, meleg, szennyezettség, építkezés. Most sem volt zökkenömentes a megérkezés, mert jó nagy szél fújt, ami jelentös turbulálódáshoz vezetett a levegöben, de ez nem érdekelte a kínai repülö pilótáját. Pekingben most minden a 2008-as olimpiának van alárendelve, és gondolom ki van nekik adva egy ukáz, hogy minden külföldröl érkezö gépet vigyenek el a készülö olimpiai központ felett, és mutasság azt be, hogy Mao apánk útmutatásaire építve, pártunk vezetésével, szorgos dolgozó népünk milyen nagy eredményeket tud elérni igen rövid idö alatt. Ez így igaz, de amikor a szél dobálja, és a turbulencia rázza a gépet, akkor legkevésbé az olimpiai falu érdekli a nagyérdemü utazóközönséget, köztük engem is. Tegyék le azt a nyavalyás gépet, aztán mutogathatnak nekem bármit elöben, videón, képeken órákig is, de érjen a gép földet -mármint tervezett körülmények között.

A repülötér már kellemesebb csalódás. Tavaly egy órát kellett sorbanállni, de mostanra a dolog sokat javult. Általában elmondható az "állami" szolgáltatásokra, hogy javultak. Az olimpia miatt van minden, mert tudják, hogy igen nagyszámú külföldi vendégsereg érkezik, és jó képet akarnak mutatni. Az útlevélvizsgálatnál volt egy kis készülék amin a határör munkáját lehetett értékelni. A vizsgálat végén a készüléken olvasható volt a határör azonositószáma és a egytöl ötig lehett értékelni az udvariasságát, a gyorsaságot.

Az autópálya ami összeköti a repülöteret és a várost teljesen fel van újitva, az öt mellett virágok vannak, és MOSSÁK A FÁKAT! Kiadták a jelszót: Por és koszmentes Pekinget! Hatalmas munkéra vállalkoztak, mert Peking egy sivatag szélén fekszik, és a szél eleve természetszerüleg fújja a port, emellett a hatalmas épitkezések miatt is porral járnak, de meg fogják csinálni! Mint ahogy a Nagy Fal megépitése is sikerült, igy ez is sikerülni fog. Még a környezetvédelemre is odafigyelnek. A tengerböl hoznak vizet, aminek csaknem nullára csökkentik a sótartalmát, és azzal mossák az utakat és a fákat.

A hatalmas épitkezések továbbra is folytatódnak hihetetlen méretü épületekkel és épületkomplexumokkal.  Az, hogy "óriási" az nem igazán szó arra, hogy érzékeltesse a méreteket.

Nemrég volt egy cikk arról valamelyik internetes autós oldalon, hogy milyen autókat csinálnak a kinaiak maguknak. Eléggé rosszindulatú volt az iró, mert nagyon lehúzta az autókat. Szerintem nincs azokkal az autókkal semmi gond. Jól néznek ki, mennek is. Az irodának van most Hyundai-szerü nagy fekete autója. Mondhatni vadonat új, mert összesen 7000km van benne. Azzal hoztak be a repülötérröl. Nagyon meggyözö volt. Világosbézs börülések, tiptronic váltó, CD, navigáció, elektromos ablak, tükrök, elektromosan állitható ülések, csendes, erös. Egyedüli gond az volt, a belsö ajtónyitója ezüstszinü müanyag volt, és nem krómozott fém. Egyébként pedig elmehetett volna akármilyen BMW vagy Mercedes belsönek. Átszámolva 2,7millió Ft-ba került, amiért nálunk egy nyamvadt, igénytelen francia vagy olasz marhaságot sem adnak, ez az autó pedig egy 5-ös BMW, vagy egy AUDI A6 kategória volt.

Igaz a kinai autók külsöleg hasonlitanak az európaiakra, de végülis ha belegondolunk, akkor kb. 4000 évig mi másoltuk a kinai technológiát, az utóbbi 20 évben meg ök teszik ezt a miénkkel. Bár, nem hiszem, hogy sokáig, mert ha a XX.századot az "American Century"-nak hivták, akkor a XXI.század a "Chinese Century" lesz.

Egyre nagyobb tisztelettel viseltetek irántuk, és is, és ugyancsak elgondolkodásra méltó, hogy amig a "civilizált" Európában 800 évvel ezelött egy adott országban 5 irástudó ember volt, abból is kettö valami autista szerzetes, valahol egy eldugott kolostorban, addig Kinában akkorra már a harmadik császári dinasztia uralkodott és mindegyik legalább 800 évig regnált. Kr. e. 1200-ban Kinában már kötelezö volt a közoktatásm és az emberek 3000 évvel ezelött már napi rendszerességgel mosakodtak. Nálunk, Mária Teréziát földi léte alatt kétszer mosták meg. Egyszer amikor megszületett, másodszor amikor meghalt.

1421-re a kinaiak feltérképezték Afrikát és Amerika nyugati partjait.

Ennyit a civilizáltságról.

A harmadik megállapitásom az érzelmekröl szól.

És erre bizonyiték is van!

A szállodába elöttem jelentkezett be egy csávó, valami dán, vagy a fene tudja. Ez szombaton délután olyan 3 óra körül történt. Én lepakoltam a szobában, és lementem a földalatti shopping center maximálisan kulturált élelemiszerüzletébe venni ezt-azt. Útközben visszafelé leszólitott három nöcike, hogy honnét jöttem, meg, hogy ráérek-e…blabla….stb.  Nem értem rá.

De úgy tünik, hogy a dán csávó ráért, mert ugyanazzal a csajjal aki engem is leszólitott, -aki olyan átlagos kinai nö volt, vagy picit szebb- vasárnap délelöttre olyan jelentös mennyiségü érzelmet sikerült felmutatniuk egymás iránt, hogy csak na! Volt ott kézenfogva sétálás, nevetgélés…..ungyulu-bungyulu, minden. Igazi szerelem ez kérem, méghozzá az elsö látásra! Vagy pár jüanért!

A dolog annyira szánalmas, és képtelen, hogy még a szállodai alkalmazottak is nevettek rajta.

Personally Peking

2007. május 15.

Ma végre süt a nap.

Na, nem mintha annyira hiányozott volna még a 33-36 fok, és a 80% páratartalom mellé....de múlt péntek óta elöször süt a nap.

Végre a látótávolság olyan 2-3 km az irodából, ami a Kerry Center északi tornyának 25. emeletén van.

Ma nem tudok sokat írni, mert tréningeket tartok egész nap.

Maga az iroda nagyon szép, és nagyon ízléses. A legszebb az összes európai-ázsiai irodák között.

.Nagyon ízléses tompa pasztell zöld szinekkel, földpát színü nyersbör ülögarnitúrákkal, -az ügyvédek irodájában is!!!!- és a feng shui szerint elhelyezett növényekkel. Készítettem róla fényképeket, majd közreadom.

Tényleg szép.

Egyébként ha képeket mutathatnék a kinai selyem ruhákról, a hölgyek elájulnának. Leirhatatlanul gyönyörüek

A Kerry Center a a legbelsö körgyürü külsö peremén van, közvetlen a nagy föút mellett ami Mao apánk sírjához visz. Ma tudtam meg, hogy a Trader Hotel -amiben lakom- és a Kerry Center között volt az egyetlen 300 méteres utcácska Pekingben ahol a szex shop-ok legálisan müködhedtek, de nagy sajnálatra a Trader Hotel Phase 3 építése miatt az egész utcát eltüntették. Pfffffffff............... :-((

A KÖZLEKEDÉS:

Ez az a hely, ahol nem ülnék fel semmilyen tömegközlekedési eszközre. Tokióban nyugodtan lehetett böngészgetni a térképet, menni busszal, metróval, magasvasúttal bárhová, itt az utcán szerzett élményemre alapozva nem tenném meg. Egyébként leginkább buszok és taxik vannak. A buszok vagy hipermodernek, vagy 52 évesek, de mindkét tipus a szerdíniásdobozra hasonlít leginkább, ami a telítettségét illeti. Viszont megelöztük Pekinget a metrovonala számában. Csak két metróvonala van. Az egyik a Loop, ami egy körbejáró vonal, mint Londonban a Circle Line, és van még egy kelet-nyugati vonal is. Lementem megnézni kíváncsiságból a metrót, nem sokkal különbözik a pestitöl. Még abban sem nagyon tér el, hogy az aluljárókban emberek fekszenek, alszanak kartonpapírokon. Legfeljebb annyi a különbség, hogy az itteni emberek, csak szundítanak egyek jövés-menés közben. Ugyanis, itt mindenfelé összehajtott dobozok vannak nyilvánosan kirakva. Nem tudtam, hogy miért, de láttam, hogy odamegy egy viszonylag jólszituált fazon a kupachoz, kirángat belöle magának 2 négyzetmétert, leteszi a földre a többi 14 mellé, és lefekszik. Elötte gondosan magáhozöleli a szütyökéjét. Érdekes módon, Japánban az emberek letették a biciklijüket a bolt, vagy más épület elött, és a táskájukat bennehagyták a csomagtartón lévö kosárban.

A kutya sem nyúlt hozzá, legfeljebb ö volt az egyetlen aki egy pillantás helyett egy szagolgatást fecsérelt rá.

A befelé vezetö föút 4x(3+1)sávos, ami azt jelenti, hogy van az autóknak 2x3 sáv oda és 2x3 sáv vissza, és még a járda és az autósáv között van egy átlagosan 2-3 méter széles biciklisáv, amit a biciklisek vagy a taxisok használnak. Az egyirányba menö 3-3 sávot kis keritéske, virág, vagy szalagkorlát választja el.

Itt -úgy tünik- nem ismerik a gyalogos fogalmát, és nagyon felháborodnak, ha esetleg összevérezed a lökhárítót. Ugyanúgy ismeretlen a "gyalogátkelöhely-zöld lámpa a gyalogosnak - piros lámpa az autósnak" fogalomköre. Az autósok simán átmennek e gyalogátkelön, vagy ráállnak a zebrára, illetve ledudálnak még a föld színéröl is.

Mint említettem, a taxisok a biciklis sávban is hajthatnak legálisan, de csak 15 km/h sebességgel, amit ök csak ajánlásnak tekintenek, merthogy a taxis -ugye- attól taxis, hogy siet valahová, vagy valakivel.

Szóval igen meg kell nézni, hogy mikor lép le az ember, mert itt sem biciklis, sem autós meg nem áll, az tuti. Ha biciklivel konfrontálódik az ember az még annyira nem is nagy baj, de mondjuk ha egy 80-nal haladó taxival....

A taxi piszokul olcsó: az alapdíj 10 jüan (276.-Ft) 10km-es távolságig, majd 2 jüan minden kilométer után a következö 10km-ig, majd 5 jüan kilométerenként a következö tizes szakaszig. Ha számolunk, akkor mehetünk 30 km-t 80 jüanért, ami olyan kb 2000.-Ft.

A 30. kilométer után az utas kiszáll, és gyalogol, mert a taxi nem mehet többet, mint 30 km egy fuvarral. Az már extraprofit lenne, és beszivárogna a haszonlesés. Ami egyébként már 6000 éve jelen van ezen a vidéken.

Viszonzásként a gyalogosok a legdurvább 2x3-4 sávos öt irányból összefutó útkeresztezödésen is keresztülmennek a legnagyobb forgalomban. Vicces módon az út szélén csak a nyugati turisták ácsorodnak tétován. Aztán ha a rendör- aki kötelezö tartozéka minden útkeresztezödésnek, üzletnek, 100 méternek- megunja, akkor belehajtja öket -minket- a forgalom legközepébe.

A rendörök a példastatuálás módszerével élnek, és néha-néha kiragadnak egy szabálytalankodót a többi hasonlóan vétkes közül és azt nyílt színen halálra alázzák: mellé állnak a kis szirénázó 50cm3 mopedjükkel és 70cm távolságból kézi hangosbeszélön beszélnek az illetövel, majd továbbra is szirénáztatva azt a kis nyavalyát, de már tolva a mopedet odakísérik a keresztezödésben felállított szolgálati napernyö alá és ott folytatódik az alázás.

A gyalogos közlekedésröl már írtam tegnap. Folyton leszólítanak, ami lehet kéregetés, árusítás, szex, vagy csak szimplán beszélgetés. Sok ember,- föleg fiatalok, csak azért szólítanak meg, hogy beszélgetést kezdeményezzenek és gyakorolják az angolt. Aztán néha kiderül, hogy csak kéregetés lesz abból, vagy szex-ajánlat, de ezek külön témák.

Az egész Peking a 2008-as olimpiára készül, mindenhol az arról szóló kiadványok vannak, mindenfelé építkezések, hatalmas látvány!

Szél, szex és személyeskedés

2007. május 11.

A mai nap az utolsó napom Japánban, és olyan különös dologról nem nagyon tudok beszámolni.

Tegnap -csakúgy mint tavaly- ismét lecsapott a kamikaze. Hatalamas szél volt, de esö nem esett.

Pontosabban esett valami de az nem esö volt. Az utóbbi napokban gyalog tettem meg az utat a szálloda és az iroda között. Nem vészes a dolog, meg félóra kényelmes gyaloglás, az 5 perces vonatozás helyett, és úgy gondoltam, hogy igy jobban ragad rám a japán hétköznapok érzése, plusz kalóriát is égetek. Ez igy is volt, mert már a második séta alkalmával rögtön az enyéim között éreztem magam. Olyan érzés volt, amikor az ember tudja, hogy ö is tagja a közösségnek, és ö is olyan, mint más, és más sem különbözik töle. Hogy miért éreztem igy? Mert itt mindenki elcsámpázza a cipöje sarkát!

Úgy vette észre, hogy mig nálunk az adóelkerülés számit kedvenc nemzeti  idötöltésnek, vagy mértékétöl függöen "nemzeti sportnak",- addig itt a csoszogás. Az viszont ázsiai méretekben és jóval túl a türhetö határon. Férfiaknál a vasalt sarkú cipö még szikrázik is néha, valamint látni olyan hölgyeket, akik a Louis Vuitton szandáljuk 7cm-es sarkából már eljártak cirka 4 centit.

De térjünk vissza a kamikazehoz. Hazafelémenet az irodából lágy, kellemes májusi este lévén, kényelmesen sétálgattam visszafelé a hotelbe. Egyedül voltam ezzel, mert mindenki rohant valami miatt. Nem sietett,- csaknem futott. Akkor figyeltem fel arra, hogy az autó lámpájának fényében látszik, hogy valami esik.

Esö semmiképp nem lehetett, mert azt éreztem volna. Aztán ránéztem a zakómra, és olyan volt, mintha egy jóadag cigarettahamut szépen, egyenletes rétegben felhordtak volna rám. Gyanitottam, de a hotelben meg is bizonyosodtam róla, hogy a szél vulkáni hamut hozott valahonnét messzebbröl. Tehát valahol egy kisebb vulkán pöfékelt hamut a levegöbe, azt pedig a szél elhozta. Az is kiderült, hogy az emberek azért szaladtak, mert ha elered az esö, akkor az a hamuval összekeveredik és gyakorlatilag szürke sár esik az égböl.

Aztán este és az éjszaka nagyon nagy szél volt. De nem közönségesen "nagy szél", hanem iszonyúan nagy. Ezt onnét lehetett tudni, és érezni, hogy a hotel egy 40 emeletes felhökarcoló egy kisebb domb tetején, én pedig a 28. emeleten lakom. A 28. emelet igen kellemes, mert jó a kilátás, de ekkora szélben kicsit rémisztö.

Ugyanis a 40 emeletes felhökarcoló mozog.

És eresztékeiben recseg.

Szépen, érezhetöen kileng egy-egy széllökés alkalmával.

Olyannyira kileng, hogy egy szállodai lányka végigjárta a szobákat és kiosztott egy elöregyártott levelet a hotel menedzserétöl, hogy ez a mozgás természtesnek mondható egy bizonyos fokozatig. A bizonyos fokon túl majd a szobai hangszórón keresztül szólnak, ki, mikor, merre fusson amerre lát a szélrózsa minden irányába egyszerre. Az egész épület földrengésbiztos, és valami zselészerü anyaggal feltöltött gumipárnákon nyugszik, hogy elnyelje a földrengés eneriáját, ezért a kilengés. Nem ma kezték a dolgokat ezek a japánok!

A fura ez, hogy a kilengést úgy lehet észrevenni, hogy egy pillanatra mintha megszédülne az ember.

A másik dolog amit még megtudtam, hogy péntek reggelenként azon alkalmazottaknak, akiknek a munkahelye olyan üzletekben/intézményekben van amelyek keresztezödések sarkán vannak, ahol gyalogátkelö is fel van festve, kötelesek a reggeli gyalogosforgalom lebonyolitásában segédkezni. Ez azt jelenti, hogy van nekik kis mellényük, valamint olyan általvetöjük, mint nálunk az anyakönyvvezetöknek, vagy a szépségkirálynöknek, ultrahang sipjuk, és kis zászlócskájuk, és ök engedik át a gyalogosokat, valamint rendör módjára tartják fel az autókat.

A zászlócska érdekes, mert neonzöld és tele van irva. Namost, -a klasszikus példa is erröl szól- az a mondat japánul, hogy "ülök a tengerparton és hallgatom a hullámok mormolását" egy irásjeggyel irható le. A pár napja küldött haiku vers kb. 4-5 irásjegy. A zászlón viszont annyi szöveg van, ami szerintem vigan kitenne egy Mikszáth novellát.

Kinzó kérdés: valaki egyáltalán elolvassa a zászlót??

Meglepö módon itt a péntek az a nap amikor mindenki puccba vágja magát, és még a szokásosnál is jóval elegánsabbra veszi a figurát! Majd viszek egy magazint mutatóba. Azért érdekes a dolog, mert legyen a magazin akár horgászmagazin, vagy a "Kötés Horgolás Ivhegesztés" vagy bármi, 70%-ban az öltözködésröl szól. Nevezetesen arról, hogy milyen cuccok a menök és hogyan kell azokat párositani, ha magad is párosodni akarsz.

Az öltözködésröl még annyit, hogy a férfiaknál még divik a csönaci öltönynadrág. De olyan csönaci, amilyet a nyugati kultúrában csak, és csakis (és azóta is kizárólag) Rod Stewart-on lehet látni.

És elérkeztünk oly sokak kérdéséhez, vagy inkább kivánalmához: a szexhez.

A szexualitás -köszöni szépen- jól van, él, virul és tombol. Pontosan ugyanúgy, mint tavaly. Most, hogy még nincs nagyon meleg a biciklizéshez, és a hölgyek miniszoknyában teszik ezt, döre módon úgy tünt, hogy a tangabugyi nem szexi errefelé.  A megdöbbenve láttam néha azt, hogy amikor egy nö megérkezik valahová biciklivel, akkor két dolgot tesz:

A./ leteszi a biciklijét, majd

B./ azonmód benyúl a szoknyája alá és leveti a bugyiját is, majd a táskájába gyüri mindenféle irulás-pirulás nélkül

Én magam ezt a szokást támogatnám Európában is, de sajnos a megoldás prózai. Felvilágositást kaptam a titkárnöktöl, hogy van egy "cover" takaróbugyi, amit a szoknya alá vesznek fel direkte biciklizés alkalmával, vagy szeles idö esetén. Na mindegy, végülis ez sem rossz!

Egyébként személyességben már olyan messzire eljutottam a titkárnökkel, hogy arról is érdeklödtek, hogy milyen nagy lakásban lakom. Mikor mondtam, hogy 62 nm és egyedül lakom, akkor teljes lett az elhülés. 62nm-en Japánban 4-5 ember lakik. Nem is értették, hogy hogyan lehet 62nm-en nem megörülni a tágas tértöl, valamint, hogy minek akkora órrrrrriási lakás.

Itt valóban úgy van, hogy vannak mini emeletes házak, ami azt jelenti hogy a ház alapterülete 30nm és ráhúznak még 6. emeletet. Lift nincs, külsö lépcsöház van.

Ha valaki nagy lakásban akar egyedül, vagy értelmetenül kevés emberrel lakni, akkor külön adót kell fizetnie. Sok Bentley-t láttam errefelé, és elgondolkodtam, hogy milyen lehet az, amikor autóban van egy 100 milliós Bentley-d, és még azt az örült luxust is megengedheted magadnak, hogy legyen egy külön, szeparált 45-50 nm-es lakásod a 4. emeleten a magasvasút, vagy az autópálya mellett, lift nélkül.

Nos, ezzel zárom Japánt,

Üdvözlet mindenkinek!

Sayonara

Az Isteni szél

2007. május 10.

Lecsapott az Isteni Szél, …...a Kamikaze!

Esö…esö…szél…szél…esö…esö - vagyis most kezd a dolog igazán kellemessé válni.

Ömlik az esö, sürü, nagy cseppekben!!!

Míg Londonban az emberek öltönyben, kosztümben ÉS sportcipöben járnak, addig itt a férfiak -akiknek, mint az köztudott, sokkal nehezebb a sorsuk- rendes, hivatalos öltönyben felöltöznek, ám az öltönynadrágot felhajtogatják, ill. van egy speciális nadrágot-térdig-felhúzó-és-azt-ott-megtartó-de-egyébként-azt-össze-nem-gyürö készülékük, és egy szandálban, zokni nélkül mennek ki az utcára, és a kis táskácskájukban visznek törölközöt, zoknit,és cipöt. Aki nem igy jár el, az térdig elázik, mint pl. én is.

Mindamellett, vagy én kezdek aklimatizálódni, vagy a szél kisöpörte a párás levegöt, ezért kicsit kellemesebbnek érzödik az idö.

A tegnapi este:

Életem legérdekesebb és egyben legborzasztóbb 4-5 óráját sikerült eltöltenem.

Kezdem a borzasztóval: a vacsora.

Részesültem egy igazi japán vacsorában. Olyan volt, hogy leginkább csak tömondatokban lehetne róla beszélni. Kezdödött valami zselészerü kanalaznivalóval, ami két féle izben volt:

A./ sárga

B./ rózsaszin

Kinézetre olyan volt, mint valami édesség, de amikor az ember belekóstol, akkor a pokol kapui nyilnak meg. Nem volt az más, mint halkocsonya. Iszonyatos.

Aztán jött a többi, pl. nyúlós halbör leves, darabolt polipkar, aztán valami forróvizbe mártott fü, amiben elolvasztottak valami rettenetes vajszerü képzödményt, félig nyers marhaszelet ikrával…. Minden egyes fogás után azt reméltem, hogy az lesz az utolsó, de csak hozták-hozták…… 4 órán keresztül.

A legrettenetesebb az, hogy az a szokás, hogy mindent meg kell enni a tányérkáról, mert ha nem, az tiszteletlenség az étellel és az étel készitöjével szemben.

Jómodor über alles!!!

A végsö fogást azonban már nem birtam: az volt a fött tatu leves. Állitólag a tatu fogyasztása nagyon jó a férfiúi funkcionalitásokra, de vállaltam a rizikót, és nem kértem.

Egyébiránt Japánban minden a szex köré csoportosul, - a nemiségröl és az erotikáról szól, de ez annyira nem is érdekes téma, igy nem is untatok vele senkit….. ;-)

Az érdekes rész:

Este 6 órakor indult a majdnem teljes iroda a teaház-vendéglöbe, ami az irodától 300 méterre van. Egy 4 méter magas fallal körbekeritett nagy udvar, több házzal és japán kerttel. Amikor bezárult mögöttünk az 50cm vastag és 4 méter magas, vaspántokkal kivert tölgyfakapu, akkor megérkeztünk 1606-ba.

Egy kimonós férfi és nö hajongott elöttünk és befelé invitáltak. A kertben gyöngykavics volt, szépen fésüsen elgereblyézve, néhány szikla elhelyezve, körülöttük törpefenyö. A férfiak és a nök különváltak, és bementünk egy szobába ahol a legtermészetesebb módon mindenki elkezdett vetközni, majd magára ölteni a kimonót. Na, és közben rajtam poénkodtak, hogy nem tudom hogyan kell felöltözni, de nem sértöen, hanem végülis rendesek voltak. Szóval felöltöztünk, és bementünk a számunkra lefoglalt terembe, ami olyan 8x5m-es volt, a végén egy 10 cm magas emelvény, amögött egy hatalmas tájkép festmény.

Az emelvényre leült Matsumoto Masuhiro, a senior ügyvéd, én pedig közvetlen a dobogó elé lettem leültetve. A többiek szépen két sorban egymással szemben leültek, az ügyvédek mögött pedig a titkárnök foglaltak helyet.

Teljesen úgy néztünk ki, mint Toranaga-szama és kisérete, ha valaki emlékszik még a filmre.

Aztán megkezdödött a vacsora az emlitett cirkumstanciákkal. Vacsora közben pedig volt az audiencia. Matsumoto-san feltette nekem a kérdést, mely szerint: "Amúgy általában, tulajdonképpen és végülis gyakorlatilag milyen a magyar társadalom?"

Nos, én igyekeztem szüken értelmezni a kérdést, és különben is mit lehet erre válaszolni, mondom: "Hááát…olyan felemás. Kicsit ilyen is, meg olyan is…."

Szóval el kellett mondani mindent: hogy vannak utak, házak, autók, gazdagok, szegények, az emberek házat vesznek ami ennyibe-annyiba kerül, és ennyit-annyit keresnek…..

Ha valakinek kérdése volt, azt elöbb Matsumoto-san-nak tette fel japánul, majd ö meg nekem angolul.

Aztán jött a történelem.:

A következö dolgok kerültek elö, és értékelödtek:

Árpád apánk, honfoglalás: jó - mert kiüztük az ellenséget és elfoglaltuk a földet

Búvár Kund: nagyon jó - mert ravaszsággal ellehetetlenitettük az ellenséget

Nagy Lajos király: jó - mert erös kézzel kormányzott

Hunyadi Mátyás: rossz - mert mi a francot törödik egy király a parasztokkal

Eger ostroma: jó - no comment

Szondi két apródja: szomorú, de jó - mert az önfeláldozás ugye kötelesség

Rákóczi, Kossuth, szabadságharc: NAGGYON ROSSZ - lázadás a törvényes uralkodó ellen??????????

Kiegyzés, Deák Ferenc: alapvetöen rossz - alkudozni az ellenséggel, ahelyett, hogy hösi halált haltunk volna????? Bááár, a modernizáció………..

1956: jó - sok hösi halál

Ha valami jót mondtam Matsumoto-san hangosan japánul megismételte, és mindenki meghajolt, a titkárnök tapsoltak. Búvár Kund történeténél mindenki a térdét csapkodta a nevetéstöl, amikor a hajók épp süllyedtek, és az egész vendéglö egyemberként gyülölte Ottó, német-római császárt.

Szondi két apródja, Drégely várának eleste annyira meginditotta a titkárnöket, hogy meg is könnyezték pici a történetet.

Hihetetlen élmény volt az a kerekszemmel kinyilvánitott érdeklödés minden apró dolog iránt, és az a hierarchia ami még mindig benne él az emberekben.

De meg is mondták: "Japánban mi néha szeretünk japánok lenni."

A kurtizán az olajárus és a szamuráj

2007.május 9.

Tegnap volt szerencsém szinházba menni.

Az a jó ezekben a nagy, fancy hotelekben, hogy mindig szerveznek valamilyen programot a hotelbe. Tavaly volt a gitáros fiú, Siagenji, akinek talán mág nem is mutattam a felvételeit, mostanra pedig a hotel egyik éttermét átalakitották Nó szinházzá. (Ha valaki gitáros LÁNYra emlékezne, az is igaz, csak az Hong Kong-ban volt)

A fene nem tudta, hogy milyen az a nó szindarab, a kabukiról már hallottam, de mivel ingyenes volt, igy jó magyar módjára elmentem.

Kicsit hezitáltam, hogy fogom-e érteni, de aztán arra gondolta, hogy ha nem értem az sem baj, legalább láttam élöben nó darabot. Na, és  persze meg is nyugtattak, hogy nem sok szöveg van benne, és a cselekményböl lehet köetkeztetni.

Továbbá segitségként még azt is hozzátették, hogy a darab egy KOMÉDIA lesz, és a japán Rómeó és Júlia, vagy Trisztán és Izolda története. Namost, itt már elgondolkodtam egy picit. Emlékezetem szerint a a fenn emlitett analógia történetei mindig kettös halállal végzödnek.

Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy "ez a könnyed családi vigjáték a hirosimai atomtámadás másnapján történteket mutatja be és fest róluk hiteles képet". Vagy "ez a bohózat az auschwitzi gázkamra elöterében történteket eleveniti fel."

Szóval, a szituáció kissé ellentmondásos volt, és felvetett bennem olyan kérdéseket amire nehéz volt ott hirtelen választ kapni. Csakúgy mint az öreg székely, amikor életében elöször lát sündisznót, és azt mondja: "Na Fiam, akkor ez most vagy valami, vagy megy valahová!" Én is úgy voltam ezzel, hogy most akkor valakinél valami valahogy nagyon nem stimmel.

Mit lehet vesziteni: végülis Toranaga-sama és Isido már harcoltak egymással, Andzsin-san is szervezkedett a magyar tévében, nemde? Itt is lesz egy Capulet-san, egy Montague-san, valamint Thybalt és Mercutio, aztán ennyi.

A darab cime az volt, hogy "A kurtizán, az olajárus és a szamuráj", ami rögtön két rómeót feltételez, de lehet az egyik thybalt is, úgyhogy ezen túlléptem könnyen.

Nos, én igazán tisztelem az eltérö kultúrákat, nyitott is vagyok feléjük, igyekszem is minél többet befogadni, értelmezni…..de itt megbuktam.

Úgy jöttem ki, mint ahogy bementem. Egyértelmüen semmi vices nem volt benne, tehát a komédia eleve kihúzva. Továbbá, nemhogy az nem derült ki számomra, hogy ki volt Montague és Capulet, de még az sem, hogy ki (vagy kik) volt Rómeó vagy Júlia.

Az tény, hogy a végén mindenki meghalt, és itt tényleg az a szabály, hogy addig nem lehet elmenni, mig valakiben is pislákol az élet a szinpadon. Ezt mondják az európai operára is, de itt annyival jobb a helyzet, hogy nem készteti elgondolkodásra az embert az, hogy hogyan lehet az, hogyha valakinek a szivét épp az imént döfték át karddal, annak még mindig van ereje elöadni egy húszperces nagyáriát.

A cselekmény végülis az volt, hogy egy olajárus megegyezett városban a mama-san-nal, hogy a lányát(?) bérbe veszi egy pár rúdnyi idöre. Ugyanis az idöt füstölöpálcikával mérték. Útban a Füzek Világa Házához az olajárus összetalálkozott a szamurájjal. Valamiért összekülönböztek, mire a szamuráj félig kihúzta a kardját, de a közönség végülis meggyözte és lebeszélte a nyiltszini élvebelezésröl. Közben a szamuráj megfenyegett néhány tagot a nézötérröl, illetve helyet cserélt egy idöre egy idösebb bácsikával, aki müsoron kivül énekelt valami dalt.

Közben a lány gondolom elunta magát, és megérkezett a szinpadra, mire az olajárus kikezdett vele eléggé félreérthetetlen módon: egyrészt a kurtizán kimonóját próbálta  a saját lábfejére tekerni, másrészt méreteivel hencegett.

A bácsika a közönségböl befejezte a dalát és valami történetet, ezért a szamuráj visszament a szinpadra és az 50-50%-ban megosztott közönség nézeti ellenére vagy mellett kettévágta az olajárust. Ez akkor még nem derült ki, csak késöbb, amikor az olajárus vissza-visszatért vagy deréktól lefelé, vagy felfelé, de egyben már sose, csak akkor amikor majommá változott, de akkorra már a kurtizán is teáskanna lett. A szamuráj viszont maradt érintetlen és összejött azzal a lánnyal aki elöbb a kurtizán volt, majd teáskanna lett, majd ezután drámai jelenetben kopaszra borotválta a fejét. Mármint a szamuráj a saját fejét.

Nos, ennyi amit felfogtam belöle.

Másrészt japánul tudni olvasni és érteni hasznos.

Mondom ezt azért, mert találtam egy olyan 5 emeletes áruházat ahol piszok olcsón lehetett hozzájutni CD-khez, DVD-khez. Válogattam is magamnak egy kosárnyit, tényleg a legújabbakat, legjobbakat, mire a kasszánál kiderült, hogy ott köcsönözni lehet. Sajnos az én világomban a videoköcsönzö nem egy ötemeletes áruház, hanem egy panelház garázsából átalakitott lyuk.

Erre ismét Ford Fairlane-t idézném:"Hát, ilyen ez a popszakma!"

:-((

Esős Haiku Reggel

2007. május 9.

"Az esö áztatja a leveleket.

Tócsában látszik a felhö és a Hold.

Vajon felhö vagy hold leszek?"

Ez volt ma reggel a szállodában kiirva napi versként!(Angolul is, onnét magyaritottam)

Kis japán vers, a haiku.

Az irodában elmondták, hogy igen kötött formája van: mindig 3 mondatból áll, és a szavak száma sem tetszöleges. 5-7-5 - ez a szintaxis, ennyi szó lehet a mondatokban.

Vasárnap egész nap esett az esö. Igazából zuhogott, ami a kezelhetöbb formája a dolgoknak, mert ilyenkor szimplán ki kell nyitni az esernyöt, és a történet le van zárva. A rosszabb, amikor csak szemerkél az esö és a szél fújja a cseppeket. Akkor hiába van esernyö, mégis tiszta víz lesz az ember. Esernyöt mindenhol lehet kapni, akár patikában, akár ruhaüzletben. A junk esernyö kb. egyszer használatos, és van ahol fizetni sem kell érte, bár ez nem igazán jellemzö, de 50 yenért már lehet kapni egyet. (kb. 75 Ft)

Vasárnap, esös idö lévén, gondoltam, hogy múzeumozok. A város -érzékletem szerint- iszonyú nagy, és egy örült technopolisz, de nagyon jó a közlekedése. A legjobb amit én még eddig tapasztaltam, a JR vonat. Magasvasútról van szó: gyors, kényelmes, légkondicionált, és egyszerü használni. Szerencsére a hotel nagyon közel van a JR Yamanote Line-hoz, ez pedig azért jó, mert egy teljes kört tesz a városban, igy elvonatoztam az Ueno Parkba, ahol a Tokiói Nemzeti Múzeum található. A park még esöben is szép volt, bár nem sokban különbözött pl. a londoni St. James Park-tól.

A múzeum egy több épületbölés kertböl álló "park a parkban". A legelsö és a legnagyobb épület Japán történelmével foglalkozik. Nem is annyira történelem a fö profil, hanem a különbözö korok müvészete és az azokon keresztül bemutatott emberi fejlödés. Szerintem nagyon érdekes volt. Én nem nagyon vagyok oda a kerámiákért, ezért ami megfogott az a selyemfestészet, a festett paravánok, a bútorok, a ruhák, a fegyverek.

A selyem, és papirkép festészeti rész leirhatatlanul jó. Nekem legalábbis tetszenek azok a képek, amik nem többek négy-öt ecsetvonásnál és mégis egyértelmüen ábrázolják amit akarnak. Természetesen öt ecsetvonásból nem lehet megfesteni a "Lovasroham zuhogó esöben hegynek felfelé" cimü képet, de lehet, hogy ezeknek a mestereknek tiz ecsetvonás már elegendö lett volna.

Megtanultam, hogy az ilyen festészetnek több iskolája is van. Elöször is van a színes akvarell, szürkeárnyalatos akvarell, illetve a fekete tinta.

Aztán külön müvészeti ág a

-bambusz festészete,

-a rovarok festészete,

-a rovarok-gyümölcsök,

-virágok festészete,

-a madarak-faágak

-emberek,

-zsánerképek festészete.

Mindegyik különleges. A bambusz azért, mert vannak olyan képek amiken csak egy szál bambusz van, de az olyan leirhatatlanul el van találva, hhogy paradoxon lenne, ha le tudnám irni. Nem beszélve a rovarokról! Örült jó!

A zsánerképeknél pedig volt olyan, hogy egy egész folyót megfestettek, és akkor 40 méter papirtekercs kellett. A kedvenceim azok a térelválasztó táblák lettek, amelyeken fél Dunántúlnyi terület lakossága és mindennapi élete volt megörökitve.

A kézzel festett kimonók szintén leirhatatlanok. A kézzel varrott, hajszálvékonyságú színes cérnával rajzolt minták elképzelhetetlenek. Volt olyan kimonó amit egy ember 50 évig himzett.

Kimonót természetesen ma is lehet kapni, és minden férfinak és nönek kell, hogy legyen egy ünnepi hacukája. A kezdö ár 70-80ezer yen között mozog és a határ a csillagos ég. Láttam kimonót 1millió 200ezer yenért is. (yen X 1,77= HUF).

A kardok érdekesek. Az a baj, hogy a szamuráj kard misztériumát már elvette a 8000.-Ftos kinai piacos kardkészlet, illetve Mortimer, amikor a pici, 13éves, 98 kg/170cm-es, rablással már háromszor megvádolt, napbarnitotta Jóssikkát egy keresztszúrással a tizenegynéhányas buszon maradásra birta. Ez persze nem vicc, és sem Mortimer, sem a pici Jóssikka nem kap felmentést.

Szóval, szépek, gondos, müvészi munkák a kardok.

A japán kiállitás mellett van még egy speciális kiállitás is: Leonardo Da Vinci. Egész Tokió Leonardo lázban ég! Mindenhol Leonardós plakátokat lehet látni, s a múzeum elött kigyózik a sor. Ennyi eredeti Sziklás Madonnát három méretben sehol nem láttam még. Már csak Napóleon gyermekkori koponyája hiányzott.

A kiállitótermekben az volt a szokatlan, hogy amint a családok eléálltak egy vitrin elé, akkor az apa hangosan felolvasta a feliratot, majd közösen meghajoltak egy-egy jelentösebb tárgy elött.

Elment a nap a múzeumban, este vissza a szállodába, majd Shibuya-i popkultúra, de semmi sex, drug & rock'n'roll. Sajnos :-(

Illetve a Rock'n'Roll-ról van sztori, mert még szombaton volt valami majálisféle a Harajuku parkban, és odakeveredvén élvezhettem a helyi Elvis imitátorok show-ját. Teljesen vicces: börszerkó, kacsafrizura, de nem is akármilyen, és rock'n'roll. Csináltam pár képet,----halálos!

Na, és igen! Csaknem elfelejtettem: láttam Anthony Edwards-ot!!! A Vészhelyzet Green dokiját! Gondolom a családjával volt mert a nyakában egy pici lány ült, és eröteljesen nevelt egy 12 éves forma fiút. Távolról le is fényképeztem, de a fák árnyéka miatt nem nagyon sikerült a kép. Én felismertem öt, ö engem nem, pedig néztem egy darabig a Vészhelyzetet. A japánok nem nagyon ismerték fel. A HMV-ben kerestem a Vészhelyzet sorozat DVD-it, de nem volt, nem is ismerték.

Japán Prima Vista

2007. május 8.

Ismét visszatértem a blogra, mert ismét utazom.

Szóval…..Japán elsö látásra…

De leginkább azt lehetne mondani, hogy az "elsö nem igazán látásra". Ugyanis a melegröl alkotott véleményt át kell értékelni, vagy legalábbis más alapokra helyezni. Itt ugyanis a 25 fok sokkal többnek érzödik, mint a budapesti 36 fok.

A./ amikor kilép az ember a légkondis helyiségböl, akkor olyan érzése van, mintha egy aktatáskányi téglával jól orrbavágták volna,

B./ telemegy a tüdeje a jó forró levegövel és nem tud lélegezni, és kb. 2 percig csak áll és megpróbálja leküzdeni a légszomjat,

C./ pillanatok alatt teljesen vizesre izzadja magát,

D./ és ami a legérdekesebb: nem lát csak kb. 100 méterre, mert azután minden "ködbe" burkolózik, ami nem köd, hanem egyszerü vizpára, vizgöz, vagy akár nevezhetjük felhönek is ami kb. térd magasságnál képzödik és olyan 3-4 méter magasságig tart.

A vicces az, hogy nem csak nekem, de a fényképezögépnek is aklimatizálódni kell, mert a lencse állandóan bepárásodik. A repülötérröl kilépve fantasztikus képeket sikerült késziteni a bepárásodott lencse belsö oldaláról.

Hm…. A repülötér:

Kb. hatszor olyan, mint Ferihegy 2 és csak a transzkontinentális járatokat fogadja. Viszont a szervezés és az utasok kezelése profi. A gépet elhagyván egészen addig, míg az ember beáll a megfelelö buszmegállóba, nem egészen 20 percbe telik.

Ezalatt az idö alatt a következök történnek: kirakják a csomagot a gépböl, de még menet közben amikor a gép megközeliti a parkoló folyosót, majd az ember eljut az útlevélvizsgálatig, azon túljut, majd megkapja a csomagját, majd továbbmegy a vámvizsgálatra, ahol kérdéseket tesznek fel, leellenörzik a repülöjegyét, kinyittatják a böröndöt, leellenörzik, majd kilép a váróba, ott tájékozódik, pénzt vált- amihez kitölt egy formanyomtatványt útlevélszámmal, repjegy számmal stb… majd megveszi a buszjegyét, és megkeresi a buszmegállót, és ott bejelentkezik a buszra.

NA EZ 20 PERC!!!

(Ferihegyen érkezéskor átlag 25 percet kell várni a csomagra…)

De ami a vámvizsgálat és a buszraszállás között volt az nem hiányzott. Nem csak azért, mert egy olyan 23 éves amerikai lányka mellett ültem aki 11 órán át beszélt, de semmi fogalma nem volt a világról. Nem várna el az ember sokat, de neki még a "continent" szó is üresen és érthetetlenül hangzott - tehát a Ford Fairlane filmet alapul véve: " vele beszélgetni olyan volt, mint egy sajtreszelövel maszturbálni: érdekes, de alapvetöen fájdalmas élmény".

Szóval, a lényeg, hogy át kellett volna íratni a jegyem május 11-i indulásról 12-re. Akkor utazom ugyanis Pekingbe. Ez - az utazásszervezö pesti lányka szerint- egy egyszerü feladat. Elméletben igen: csak oda kell menni a China Air pulthoz, és átíratni. Egyszerüüüüüü, mint a pofon!

Na, volt is belöle jó nagy maflás!

Gyakorlat emígy vet gátat ennek az akciónak:

1. Nincs olyan légitársaság, hogy China Air, de nekem egy olyan gépre van helyfoglalásom.

Olyan van, hogy Air China, vagy China Eastern, China Dragon, de Air China nincs.

2. Ezáltal pultjuk sincs.

3. Hogy a fenn említett 1. és 2. pont kiderüljön, ahhoz be kellett járni mindkét Narita terminált.

4. A terminalok között buszjárat ingázik 8 percenként, de csak óránként fér fel rá a földi halandó.

5. A terminalok 3 négyzetkilométernyi alapterülettel bírnak, tehát könnyen bejárhatóak és átláthatóak.

6. Különösen Pepsi-érzés mindezt megtenni nagy börönddel, és egy olyan kézitáskával, amiben 3 db laptop van mindenféle kábellel, felszereléssel, melegben 70% páratartalomban 11 órás út után.

7. Air China van -mégiscsak- de csak papíron, és együtt vannak az ANA (All Nippon Airlines) képviselöivel de természetesen szombaton és vasárnap és nem tartózkodnak az ANA pultjánál, mert:

a./ senki nem olvasná ki az ANA-ból, hogy az egyben Air China is, tehát:

b./ miért is lennének ott?

8. Az ANA képviselöi nem intézkedhetnek az Air China foglalását illetöen, de legalább elmondják, hogy minden hétköznap 12:30 és 14:00 óra között megjelenik két valaki akik unatkoznak másfél órát majd távoznak. Úgy sejtik azok a valakik lehetnek az Air China képviselöi.

9. A Narita repülötérre visszajutni Tokióból, majd ismét be a városba 9000.-jenbe és cirka 1 napba kerül, mert minden drága, és a Narita másfél órányi autópályás buszozásnyira van csak odafelé. Visszafelé 3-4 óra a forgalom miatt.

10. De ha lenne is pult és a képviselök is itt lennének, akkor is a Tokió-i városi iroda tudná csak megtenni a változtatást…..

…a dolog még nem lezárt, és még húzódik, majd meglátjuk, hogy mi lesz belöle.

Igaz, eleinte úgy gondolkodtam, mint gyermek: azt kívántam, hogy bárcsak részesítené mélyreható, intenzív nemi élményben a történet elindítóját egy zsák majom, de rájöttem, hogy szegény lyány az elméletet jól tudta, csak a gyakorlatban nem próbálta még ki.

Sem a jegyváltoztatást, sem genetikai rokonainkat.

A busz:

Mivel a Narita repülötér 66 km-re van Tokyo-tól, igy a különbözö hotelekhez saját buszjáratok visznek. Meg kell venni a jegyet a repülötéren (3000 yen- kb. 6200.-FT) és megkeresni a megfelelö buszmegállót. Ez már kinn van szabadtéren, igy a páratartalmas orrbavágás már megtörtént. A megállóban meg kell mutatni a jegyet, akkor az ember kap egy beszállókártyát a buszba, és szépen sorakozva várja a buszt, ami 22 (!!!!!!) percenként jár.

Az út autópályán visz, de keresztülmegy a Narita hegységen, ami olyan mint a régi japán fametszeteken: magányos fenyöfa a sziklaormon, körülötte a rengeteg erdö… (NEM, NEM.. Rumcájz nincs ott!!!)

A város:

Ez egy város jellegü város. Az autópályák 3 szintesek, ami azt jelenti, hogy a busz az autópályán mindig 5-6. emelet magasságában haladt, alatta van még egy szint, és utána jön a "földszint". A földrengések miatt nincsenek gyalogos aluljárók, csak felüljárók, amik átivelnek az autópályák felett, illetve a két szint között. Érdekesség: minden járda olyan gumiszerü anyaggal van boritva, mint a Margitszigeten a futókör.

A hotel a Shibuya városrészben van, ami egy felhökarcolókkal telitett rész, és a pop-kultúrájáról híres. Plázák, müszaki áruházak, CD-DVD áruházak vannak itt, és persze mindenféle vendéglö. Az étkezés:

Csak japánul van kiírva minden. Vannak vendéglök amik elött olyan táblák vannak kitéve amin helyes kiskutyák képei láthatók, és félsz megkérdezni, hogy ezeket a kutyákat lehet-e megenni, mert akkor talán megverhetnek, de attól még jobban félsz, hogy egyszerüen csak rábólintanak a kérdésre. Szóval, akárki, akármit is mond, fanyalog, kritizál, sznobkodik, amikor nem értesz semmit és senkit, és durván idegen vagy, akkor azt mondod: Isten áldja meg Ronald McDonalds-ot!!!!

A divat:

Nem is annyira érdekes, mint sajátságos. Ami most dívik az a combközépig érö zokni -és nem combfix harisnya!!- körömcipö, és a rövidnadrág. A rövidnadrág leginkább farmer, ami lehett szimplán elvágott szárú, vagy szegett szárú, kék, fehér, khaki színü. A cipöben divat a magassarkú, de az az érdekes, hogy a sarka magas, hanem a talpa. Tehát úgy van kiképezve, hogy a sarok alatt már nincs semmi, hanem a cipö "sarka" be van húzva egészen a talpközépig. Ezzel a cipövel lehetetlen járni normálisan. Csak úgy lehet, hogy a szegény nök felvesznek oldalnézetböl egy "S" alakot, mert a térdet kissé be kell hajlítani, a felsötestet pedig elöre kell dönteni az egyensúly miatt.

Aztán nagy divat még a normál-, illetve a miniruha/szoknya alá felvett hosszú-, vagy halásznadrág, ami adott esetben nagyon tetszetös tud lenni.

Tombol a retró, vagy nem -és én látom rosszul. Sok hölgyön lehet látni olyan ruhát amit emlékeim szerint jóanyám 1978-ban "tunika-szerüségként"-ként jellemzett, de 1980-ban már számüzte még a "portáról" is és tagadta, hogy létezett volna. Ez olyan buggyos ujjú, nem dekoltált, mell alatt -ill. japán nök esetében: elméletileg a mell alatt- összefogott, majd bö, félhosszú szoknyában végzödö ruha. Manapság, mi leginkább "irodalom-, vagy rajzszakos ruhának" neveznénk.

A férfiakon általános öltöny van, de a cipök……a cipök……!!!! Erröl beszélni kell! Olyan cipöket hordanak, amelyek kizárólag olyan állatok kültakarójából készültek, amelyeket horrorfilmekben, illetve a Star Trek sorozat földönkívülijein lehet látni. Kígyó, krokodil, alligátor, denevér, strucc, cápa, halpikkely!!!

A hierarchia:

Mindenki tudja, hogy az alá- és fölérendeltség igen áthatja ezt a társadalmat. Én azonban rájöttem, hogy hogyan lehet ezt lefordítania a mi szintünkre.

A képlet:

                                általunk végzett adminisztráció mennyisége

Hierarchia szint =  ------------------------------------------------------------------  X saját hangerö

                                   nekünk adminisztráló emberek száma

Mindenki adminisztrál, és mindenkinek adminisztrálnak. Minél többet adminisztálunk, és minél többet adminisztráljuk mások adminisztrációját annál hangosabban adjuk elö a mondandónkat. Ez jelenti a rangot. Ilyenkor nyugodtan utasítgathatunk/kommandírozhatunk bárkit, hogy mejjen, vagy ne menjen, hogy üljön, vagy álljon, egyen, vagy igyon…stb.És 80 évvel ezelöttig még arra is, hogy éljen-e, vagy haljon.

Nos, mára ennyit……majd folytatom….

:-))

Sayonara az összes Mindenki-san-nak!

Még Emír bácsiról.....

2007. március 19.

Még tartozom egy sztorival Emír bácsiról.

Igazából ez a kedvenc történetem, mert az öreg mindig olyan törökösen fogalmazza meg a dolgait, ami azt jelenti, hogy mond valamit, aztán ha az ember belegondol, akkor lényegében pont az ellenkezöjét mondja annak, ami elsöre tünik.

Vannak asszonyok, akik Emír bácsi szerint „csúnyák”. Az öreg rájuk néz és azt mondja: „Nééé..csak, milyen elönyös ennek a danicének a festék (értsd: a smink)”

A történet:

Emír bácsi nem Mostar városában lakik. Mostar-tól tényleg legyezöszerüen nyílik szét a Neretva völgye, és a folyó bal partján sík terület fekszik olyan 3-4 km szélességben egészen a hegyek lábáig. A hegyek lábánál  kis, vegyes lakosú  horvát/muszlim települések vannak. Nos, az egyik ilyen településen lakik Emír bácsi. Emír bácsi alapértelmezésben birkákkal foglalkozik, de ahogy egyre öregebb lett, és elérte a 70 évet, úgy csappant a birkák száma is. Mára olyan 30-40 birkája van, s mivel Emír bácsi már mindörökké 70 éves marad, így a birkák száma is állandónak tekinthetö.

Ide érkezünk mi mindig, az ö tornácos, pációs, meseszerü törökös házába. Egyszer az útitársam kapott egy kis pulikutyát az ismeröseitöl, és mivel nem tudta Pesten senkire rábízni míg távol lesz, így kénytelen volt elhozni Boszniába. A kutya lehetett olyan kiskamasz, süldö korban, pár hónapos, és amikor meglátta a birkákat, kérés nélkül, ösztöntöl vezetve szépen visszaterelte öket a karámba. Aztán büszkén, türelmetlenül toporogva jött hozzánk, hogy jól megdicsérjük mindezért.

Emír bácsi persze kitereltette újból a birkákat, de akkor a kutya már rohant is terelni azokat vissza. Ezt eljátszották háromszor-négyszer.

Látjuk aztán, hogy bandukol az öreg felénk, és amolyan vénemberesen jajgat, sóhajtozik, a fejét csóválgatja.

Odaér, elsüti az örökké ismételt szóvicceit, miszerint, ha megkérdezzük, hogy „Aztán jól van-e, Emír bácsi?” erre ö azt feleli, hogy „Jó vagyok…jó vagyok bülbül fiaim, de szeretnék még rossz lenni is!”

Majd hirtelen nekünk támasztja a kérdését: „Aztán kisfiam, lenne-e neked köteled ebbe a ti nagy autótokba? Olyan háromszáz-négyszáz méter?”

Mit tud erre mondani az ember?- „Nincs, Emír bácsi, de semmi gond…..beülünk az autóba, bemegyünk Mostarba, és veszünk. De minek kéne Emír bácsinak háromszáz- négyszáz méter kötél????”

Mire az öreg:”Hát…kisfiam…. Gondoltam, én akkor mán csak megkötöm a birkát, ha te nem kötöd meg a kutyádat.”

Szóval, imádnivaló az öreg.

Allah nyújtsa hosszúra a szakállát!

Emír bácsiról.....

2007. március 6.

Az utolsó elötti hozzászólásomban említettem  Emir bácsit, akinél mindig szállóvendégek vagyunk. Az öreg az a típus, akit az ember simán hazavinne személyes nagypapónak.

Emír bácsi egy világfi!

Emír bácsi egy bohém!

Emír bácsi egy igazi européer!

Elöször is itt az életkora: azt mondja, hogy 70 éves. Namármost, mi már  kb. 3 éve járunk Mostar-ba és azóta Emír bácsi folyamatosan 70 éves. Szerintem inkább közelebb van a 90-hez, mint a 80-hoz, de Emír bácsinak erre több magyarázata van:

1./ Egyszerüen úgy döntött, hogy ö 70 éves korában akar meghalni. Ám ez szemmel láthatólag nem sikerült, de egy igazi böcsületes bosnyák férfi nem beszél a levegöbe, így Emír bácsi úgy döntött, hogy soha nem lesz öregebb, mint 70 éves.

2. Igazából maga sem tudja, hogy mikor született, mert a „stájer (osztrák) magával vitt mindent(a Monarchia felbomlásakor)” A muszlim feljegyzéseket meg már nem tudja kibogarászni, mert nagyáltalánosságban 3 etnikai színezetü háború rendszerint rosszat tesz a nemzetiségi, vallási szakrális helyeknek, feljegyzéseknek, anyakönyveknek, továbbá a tinta nem szereti a vizet, különösen a dél-kínai tenger sós vizét, amikor épp egy hajóról szökünk úszva, 50 évvel ezelött.

3. Emír bácsit nem érdekli, hogy ö valójában hány éves. Kibékült a 70 évével, és annyi idösen fog egyszer meghalni.

Emír bácsi, mint européer:

Az öregnek olyan történetei vannak, hogy az ember simán elhallgatná egyhuzamban két hétig, aztán azt mondaná, hogy „OK, most 5 perc szünet, de aztán folytassuk!!!”

Persze a kérdés felvetödik, hogy hogyan mondja az öreg a történeteit. Na, most tessék kapaszkodni: Emír bácsi beszél szerbül, horvátul, törökül, arabul, angolul, németül, MAGYARUL!!, macedónul, albánul, görögül, oroszul- ill. bármilyen szláv nyelven valamint JAPÁNUL.

Persze nem folyékonyan, hanem ezeken a nyelveken egyszerre, egy idöben: Egy mondat = 3-4 nyelv. Ezáltal mindenkit megért, és mindenki megérti.

Emír bácsi, mint világfi:

Emír bácsi partizán volt a II. világháborúban, és mivel ö tudott  csak a környéken latin betüs szöveget olvasni, így tolmácsa lett a jugoszláv partizánokat segítö angol kommandósoknak. Ö nem tudott angolul, az angolok nem tudtak „jugoszlávul”, így csak muszáj volt egymástól tanulni.

A II. világháború vége Emír bácsit Olaszországban és Ausztriában érte, ahol átadták öt a Vörös Hadseregnek, lévén Jugoszlávia is kommunista ország lett. Az oroszok viszont gyanúsnak ítélték, mert angolokkal érintkezett, ezért nagy mosolygások közepette feltették egy vonatra, hogy „irány Belgrád”, de ök „Belgrádot” tágan értelmezték, és valahová Kazany mellé vitték el a Volga közelébe egy táborba. Ott Emír bácsinak nem volt jó. Ezért megszökött.

DE Emír bácsi hegyi ember, így neki a sztyeppe az sztyeppe: erre is síkság, arra is síkság. Felugrott egy vonatra. Utazott vele 2 hétig, de csak nem érte el Jugoszláviát, de még települést se nagyon látott. Kiderült, hogy a vonat kelet felé tart, így mélyen Szibériába jutott el. Ott csatlakozott egy karavánhoz, ami elvitte öt Mongóliába, és onnét már csak egy ugrás volt Vlagyivosztok. Vlagyivosztok sem volt jó, ezért Emír bácsi felszökött egy hajóra, ami elvitte öt Japánba.

Itt, majdnem vége lett a történetnek, mert Emír bácsi megnösült. Lett egy japán felesége, amiröl a bosnyák felesége Emír bácsinak még a mai napig nem tud. De Japánból is visszahúzott a szíve, így elhajózott Hong Kong-ba, ahol elszegödött egy angol-görög gözösre matróznak, és azzal eljutott Etiópiáig, Addis Abeba-ig, majd a Níluson felcsorgott egészen Kairóig, onnét Málta, majd Thesszaloniki, aztán pedig gyalog, szamáron, biciklivel vissza Mostar-ba. Ez a szép világkörüli kanyar 3 évig tartott.

Ugye milyen egyszerü: 20-30 sorban le lehet írni! J

Emír bácsi, mint bohém:

Az öreg ma is hófehér bö nadrágba, piros vászoncipöbe, fehér ingbe, fekete sújtásos mellénybe, és piros török sapkácskában, a „fez”-ben mutatkozik. Hozzá tartozik a botja, ami olyan 150 cm hosszú, tehát csak picivel kisebb, mint a gazdája. A bot abból az idöböl származik, „amikor a horváttal ütköztünk, - de nem mostanság, ni, utoljára, -hanem korábban, -amielött a germánnal ütköztünk volna”. Tehát 1940 elött került Emír bácsihoz.

Aztán elöszeretettel hív el vásárolni, ami azt jeleni, hogy ö, - mint valami dölyfös uraság- osztogatja a parancsokat a keverék nyelvén, az ember meg cipekedhet a sok dinnyével, retekkel, hagymával.

Emír bácsi a városban, ha elfárad, alszik egyet. AZ UTCÁN, ÁLLVA. Féloldalt nekitámaszkodik egy falnak, az egyik lábát felhúzza, mint a gólya,  és a cipöcskéjének a sarkát beakasztja a 10 cm széles nyersbör övébe, a bottal is megtámasztja magát, és szundít félórácskát.

A másik szerencsétlen ember meg ott áll mellette 18 szatyorral a kezében és bambán tekintget körbe, hogy most akkor mi van!?

Emír bácsi hirtelen horkant egyet, aztán felébred, megsimítja a bajuszát, és megkérdezi, hogy kit várunk?!

Erre –ugye- azt mondjuk, hogy ÖT várjuk, mire huncutul visszakérdez, hogy „szeretettel várjuk-e, vagy csak úgy szimplán várjuk”

Van még egy történet vele, - a kedvencem-de azt majd máskor….sajnos dolgoznom kell…..

Híd a Drinán

2007. március 1.

Ivo Andric Híd a Drinán címü regényével érdemelte ki a Nobel-díjat.

Négy évszázad története a boszniai Visehgrad-ban, ahol egybeolvad a keresztény templomok harangszava a müezzinek kiáltozásával és összevegyülö ortodox, katolikus, mohamedán hívök lába koptatja Mehmed Sokoli pasa hídjának köveit.

Olvassa el mindenki! Azt mondják, hogy igazán közép-európai csak azután lehet az ember, hogy elolvasta ezt a könyvet.

Egyszer pökhendi, gögös amerikaiak megkérdezték tölem, hogy mi a fenét jelent az nekünk ez a fajta regionális európaiság. Erre azt feleltem, hogy azt jelenti, hogy amikor ránézünk az Öreg Hídon, vagy Sokoli pasa hídján egy köre, akkor látjuk azokat az embereket akik többszáz éve jártak a hídon, érezzük a múltjukból sugárzó eröt, érezzük a kö melegét. Magunkénak érezzük a hidakat.

Az biztos, hogy a könyvröl csak felsöfokokban lehet írni, és egyébként sem olvas az ember olyan könyvet gyakran aminek a föszereplöje egy híd.

Aki elkezdi, az ne számítson történelmi, építészeti ismeretterjesztésre. Regény ez, fikció a javából. Nem szól ez másról, mint emberi sorsokról: Sokoli Mehmed pasáról, a defterdárjairól, Ali hodzsáról, Radisav-ról, a szerb lázadóról, a gyönyörü török lányról, aki a folyóba ölte magát, az emberséges szerb Nikola pópáról. Nem szól ez másról, mint épületekröl, a kasabah-ról, a karavánszerájról, boltokról, utcákról.

Halála után a jugoszlávok (akkor még voltak) a híd mellé állították Andric emlékmüvét: egy nyitott könyvet formázó márványtömböt.

A szerb, horvát és bosnyák szabadcsapatok még csak hangoltak az eljövö kataklizmára, amikor a szobor a levegöbe röpült.

A tettest nem találták; talán nem is keresték.

A késöbbiekhez képest pedig jelentéktelen epizód volt az egész - afféle édes elöjáték.

Végül is érthetö.

Vérlázító egy ilyen tüzálló márványkönyv.

Utolsó story: A Híd

2007. február 27.

Mint az elözöekben írtam, a Neretva mentén jutottunk el a bosnyák-török világú Mostar-ba, Herczegovina fövárosába. Mostar nevét a szláv “híd” szóval hozzák kapcsolatb, de eredeztetik a mostar szóból is, ami “hídvédöt, hídört” jelent.

Legyen bármelyik is igaz, Mostar-nál kezdödik a mediterránum. A Neretván átívelö híd pedig a mohamedán és katolikus kultúrát köti össze. Az Öreg Híd, amely a város, s az ország szimbólumává vált, de ennél sokkal több lett: az emberek barátjává vált, családtaggá. Minden a Híd köré épült, minden a Híd köré csoprtosult. Itt van a “kasabah” vagyis a közös muszlim-keresztény piac, az üzleti negyed, egy különös titkokkal teli városnegyed, vagy "kisváros" ami a szó török jelentését illeti.

A Balkán egyik legcsodálatosabb kultúrtörténeti értékét a világörökség részének nyilvánították.

Az egynyílású híd 28 méter hosszú, közepén 20 méter magasan emelkedik a folyó fölé. Az ív közepén a kökorlátból kiemelkedik egy-egy kö mindkét oldalon, s régen két kis pad volt itt ácsolva egymással szembe, s ez volt a "sofa", ahol alkonyatkor a keresztény és muszlim kereskedök, bölcs öregemberek pipázgattak, beszélgettek a király, a szultán, a királyság és a Fényes Porta viselt dolgairól, vagy döntöttek az aszaltszilva, a méz, és a gyapjú azévi áráról, s hátukat a naptól átmelegedett kökorlátnak vetették. Vagy csak kedélyesen megszólították a hidon  éppen áthaladókat, beszédbe elgyedtek velük, történeteket meséltek el. A két kö, a két pad, a talán négy négyzetméternyi hely volt ennek a szines parányi mikrokozmosznak a központja és a két nagy világ határa: a “kapu”.

A Híd már az elkészültének idején is csodának számított. A páratlan építészeti alkotás körül épült fel az óváros: erödök, tornyok, kapuk alkotják a híddal együtt a világon egyedülálló látképet. A híd felállítása az iszlám és a katolicizmus közötti hídverést jelképezte. 427 évig kötötte össze a város két részét: a horvátok lakta nyugati partot a keleti muzulmán résszel.

A boszniai polgárháború idején, 1993. november 9-én horvát tüzérségi lövedékek találata következtében omlott a folyóba az Öreg Híd. Azt mesélik, hogy egy német tévétársaság fizetett, hogy csak akkor löjenek, amikor beállították a kamerákat. Tény, hogy a felvétel létezik.

A háború befejeztével a NATO SFOR magyar mérnökeinek irányításával emelték ki a köveket a folyóból magyar katonai búvárok, amelyeket fel akartak használni az újjáépítésnél. De az eredeti köveknek csak egy része került elö, s azok is felhasználhatatlannak bizonyultak.

Így a közeli köbányában 1000 kötömböt vágtak géppel formára.

Mivel Hajrudin építési technikája ismeretlen volt a keresztény világ elött, így eldugott, poros török falvakból hozattak olyan munkásokat, akik még az ösi módszerrel építettek hidakat kis patakjaik fölé. Zömmel ezek a török és muzulmán köfaragók végezték a munkálatokat, de még így is sok kísérletezés, különbözö eljárások kipróbálása után épült újjá a híd.

A mostariak úgy érezték, hogy a város a lelkét kapta vissza a híddal. A lerombolás az etnikai gyülölködés jelképe volt, s bíztak abban, hogy az újjáépített híd elhozza a megbékélést a horvátok és a bosnyákok között. Sajnos az új Öreg Híd 2004. július 24-i ünnepélyes átadásán a horvát püspöki kar távolmaradt. S az is szomorú, hogy az avatáskor a felrobbantást irányító parancsnok az egyik tévécsatornának azt nyilatkozta, hogy újra megtenné. S talán az is jelez valamit, hogy a horvátok olyan magasra építették a templom tornyát, hogy eltörpüljönek hozzá képest a mecsetek.

Mégis úgy érezhetjük, hogy a híd lassan elhozza a megbékélést. A hídhoz vezetö utcácskákon a nyüzsgö, kavargó tömeg, a hídugrásra váró kíváncsiskodók, a sima köveken csúszkáló turistahad mintha már nem törödne a múlttal. A mostariak pedig legyenek muzulmán bosnyákok vagy katolikus horvátok, szívesen látják a vendégeket. Mi túlságosan rövid idöt töltünk a városban, hogy megítéljük, hogy az Öreg Híd másolata áthidalta-e már az etnikai különbségeket. De azt érzékeljük, hogy felélesztette a halott várost.

S felélesztett egy régi hagyományt is. J

Az újjáépítést még be sem fejezték, már felelevenítették a hídugrást. A “kapu” köröl kell leugrani a 20 méteres mélységbe a folyó vizébe, ahol el kell találni egy 4x4 méteres árkot a mederben, mert csak itt elég mély a víz ahhoz, hogy a 6 emeletnyi zuhanást felfogja.

A hagyomány szerint a mostari ifjú addig nem vezethette oltár elé hitvesét, amíg le nem ugrott az Öreg Hídról, így bizonyítva bátorságát. Még 1566-ban rendezték meg az elsö versenyt, amely a hídnak, a város büszkeségének is az ünnepe lett. A fiúk és férfiak ezután már évente bizonyították bátorságukat: "Elöbb járni tanulsz meg, azután pedig ugrani" - mondogatták az apák fiaiknak. Amikor a folyóba ágyúzták a hidat, az állandó házigazdánk, az öreg, hetvenéves Emir Balic bácsi, aki tizenötéves kora óta ezerszer vetette bele magát a Neretvába az Öreg hídról, azt mondta, hogy ö elsírta magát, amikor meglátta maradványait. "Olyan érzés volt, mintha egyszerre vesztettem volna el a fiamat és az apámat ."

S az új híd átadása után 2004. július 31-én megtartották a 438. hídugró versenyt. 75 férfi sárga liliommal vonult az Öreg Hídra. Virágaikat egyszerre szórták a folyóba, a háború áldozataira, köztük néhány ugróra emlékezve: Majd a bátor férfiak egymás után ugrottak a sziklákkal szabdalt türkizkék vizü Neretvába.

Mivel is zárhatnám egy boszniai útról és a Hídról szóló írásaimat, mint Ivo Andric "Híd a Drinán" címü könyvébe való “beleolvasással”. Még akkor is, ha ez a részlet egy másik hídról szól, és nem jártunk Viseghrad-ban. Andric hídja a Drinán ível át, míg a miénk a Neretván, de ez a "híd" visz el a boszniai tájba és a történelembe, s az itt élö népek életébe, és ugyanúgy szólhatna Mostar-ról is.

"Ahol a Drina víztömegének egész súlyával, zölden, habzón, a fekete hegyek látszólag zárt öbleiböl elöbukkan, itt áll a széles íven nyugvó, gondosan faragott kövekböl épült nagy híd. Amint alapzatból, ebböl a hídból nyílik legyezöszerüen az egész hullámos völgy, rajta a visehgradi kasabah, -a kisváros-, a dombok hátán lapuló falucskák, szántóföldek, legelök és szilvások árkokkal, sövényekkel barázdálva és erdöcskékkel, ritkás fenyvesekkel telehintve. Nincsenek véletlen építmények, olyanok, amelyek elszakadnak az emberi társadalomtól, annak szükségleteitöl, kívánságától és fölfogásától, amelyekben keletkeztek, aminthogy az építészetben nincsenek önkényes vonalak és indokolatlan formák. S minden nagy, szép és hasznos építmény keletkezése és élete, valamint viszonya a településhez, amelyben emelték, gyakran viseli magában a történelem egybehangzó és titokzatos drámáit. Mindenesetre egy bizonyos: a kasabah embereinek élete és a híd között szoros, évszázados kapcsolat van. Sorsuk annyira egybefonódott, hogy különválasztva nem is lehet elképzelni s kimondani. Ezért a híd keletkezéséröl és sorsáról szóló történet egyben a kasabah és embereinek élettörténete is, nemzedékröl nemzedékre szóló történet, éppúgy, mint ahogy a hídról szóló minden elbeszélésben jelen van a híd vonala, s középen fönn a korona, a kapu."

Dobri vecer, Danice!

2007. február 8

Jaj, de bonyolult ezt leírni, jaj, de fáj ezt leírni! 

A „Danice” egy nagyon udvarias, kedveskedö, de közben azért kihívó, incselkedö megszólítás. Olyan szóbeli odakacsintás egy félmosollyal kísérve.

Olyan, mint a „Ruzica Moja” a „Rózsám”.

De ennél még sokkal-sokkal több!

Hogy mi?

Nos, nagyon személyesnek kell lennem. Elnézést!

Volt egy dalmát barátnöm, aki Dubrovnikban lakott. Egy bankban dolgozott, és volt valami puccos céges party, fogadás a dubrovniki Óvárosban, a Sponza Palota udvarán. Az egy egykori olasz-dalmát nemesi család gyönyörü reneszánsz palotája, korcsulai mészköböl építve. Én Mostar mellett voltam, - dolgoztam, és úgy volt, hogy este 7-re visszaérek Dubrovnikba, és együtt megyünk majd a rendezvényre. De a munka elhúzódott, és megbeszéltük, hogy Ö elmegy a party-ra , én pedig csatlakozom hozzá, amikor visszaérek.

Este fél 9 felé értem vissza, és a buli már javában tartott. Amikor beléptem az udvarra megláttam Öt, háttal állt nekem, és egy pohár pezsgöt tartott a kezében. Van az úgy, hogy az ember mentális „fényképeket” készít, és én bizony azt tettem!

Soha, soha, soha nem fogom elfelejteni, azt a fekete, hosszú estélyi ruhát, amit viselt, és mivel hüvös volt már kicsit, a vállán átvetett egy aranyszállal átszött mélyvörös kendöt, és a hosszú haja egyszerüen be volt fonva, de a szálak már ki-kiszabadultak a fonatból.

Én, a lelkem legteljesebb mélyéröl, a szívemböl szerettem. Odamentem hozzá és a fülébe súgtam, hogy „Dobri vecer Danice Moje!”. Pillanatig várt, -mosolygott, -megfordult és azt mondta: „Dobri vecer……….Danica!” majd megigazította a nyakkendömet.

Ott, én megállítottam volna a világot, az idöt, bármit…….

A „danica” szitakötöt jelent, és annak a nönemü becézett formája a „danice”.

Tehát „Jó estét, Szitakötöcske”

Hát ennyi, semmi több.

Mostar 2.

2007. február 7.

Közel sem tudok annyit írni, mint szeretnék. Csak esetlen próbálkozások vannak mindenféle razglednicákkal.

Igazából Mostar-ról nem is lehet írni. Érezni kell. Vagyis nem érezni. Hanem átélni. Lehet azzal kezdeni, hogy az ember az autóban elkezdi hallgatni a helyi rádióadókat. Hallgatni kell balkáni zenét. Kicsit viccesen ömlengös, kicsit túlontúl is simulékonyak a dallamok, kicsit édes, kicsit melankolikus, kicsit giccses…de hangulatos.

A politikába nem akarok belemenni, de adott esetben sajnos kikerülhetetlen. A legelsö dolog ami szembeötlik az, az , hogy mennyire szét van löve a város. Ez nem azt jelenti, hogy vannak golyónyomok a falon, hanem, hogy minden szitává, és rommá van löve. Ha megállunk egy helyen és szétnézünk egyszerüen nem lehet eldönteni, hogy honnét löttek hová, vagyis azt a következtetést lehet levonni, hogy mindenhonnan löttek mindenfelé. A legszomorúbb az, hogy teljesen rommá lötték a Monarchia idején épült Gimnázium és a Posta épületét. Ezeket az az ember építette, aki a Keleti Pályaudvarunkat tervezte, és szégyenszemre nem jut eszembe a neve. Az érdekesség az, hogy az építész ajándékként a mostari muszlim lakosságnak a két épületet marokkói mór és észak-afrikai arab stílusjegyekkel díszítette. Most csak az homlokzat falai, vagyis annak a gerendákkal megtámogatott  maradványai állnak, de egyébként teljes rom mindkét épület.

Mostar Hercegovina fövárosa, és a birtoklása tekintetében a változatosság kedvéért a horvátok és a muszlimok háborúztak egymással. A várost a Neretva osztja ketté, és ez a nem hivatalos megosztás határa is. Az északi part a horvát rész, a déli pedig a muszlim, de ez egy több mint 400 éves történelmi elkülönülés, nem újkeletü dolog és a háborúig csak annyi jelentösége volt, hogy az egyik oldalon több mecset volt, mint katolikus templom és viszont. Itt kell megemlíteni egy német ember nevét. A háborúskodás befejeztével, az ENSZ fennállásának talán a legjobb döntését hozta meg, mert ahelyett, hogy kinevezett volna valami katonai parancsnokot, intendánst a város élére, az egykori, híres német szabad, kereskedö városállamok, Hansa-városok régi polgármestereit kérte fel a közremüködésre. Így került elsöként Mostar élére Bréma város egykori polgármestere, Hans Koschnick.

Ö az az ember aki minden tiszteletet és elismerést, fö-, és térdhajtást, mindenféle érdemrendet százszorosan megérdemel! Iszonyatos állapotban vette át az irányítást, nem volt víz, áram, gáz, élelmiszer, az emberek nagy része hajlék nélkül volt, a környék tele volt menekültekkel, és emellett a város nem volt egyéb, mint egy etnikai löporos hordó. (Mellesleg, még ma is az, csak nem látszik az odalátogató számára.)

A két többségi etnikum –horvát, bosnyák- a várost hivatalosan is ketté akarta osztani, de Herr Koschnick ezt nem engedte. Az elképzelés az volt, hogy lesz egy "Hrvatski" Mostar és egy "Bosanski" Mostar, mindkét városrész megalakítja a  külön önkormányzatát, intézményeit, és teljesen elkülönül egymástól.

Ám Herr Koschnik azt mondta, hogy még egyszer kettéosztott város nem lesz Európában és tárgyalt, fenyegetözött, rimánkodott, iszonyatos küzdelemmel elérte azt, hogy a háborúzó felek leüljenek, megegyezésre kényszeríttette öket. Ravasz is volt eközben, mert szándékosan úgy helyezte el a városi tanács különbözö intézményeit, hogy a horvát és a bosnyák oldalon is legyenek megfelelö számban. Ezzel azt érte el, hogy az embereknek át kell járniuk a másik oldalra, ha el akarnak intézni egynémely dolgot, tehát még véletlenül sem lehet teljesen kettéosztani a várost.

Mostar a háború elött igazi turistaparadicsom volt. Volt Ferihegy méretü nemzetközi repülötere!!! A hegyekben síelni lehetett, és a Neretva partján nagy strandélet folyt, söt, még búvárkodni is lehetett abban a kék vízben! Az óváros az Öreg Híd közelében található. A Neretva partján mindkét oldalon hangulatos vendéglök sorakoznak. Vannak olyan teraszok amelyeket néha el-elönt a folyó nagyobb vízállás esetén.  A horvát oldalon inkább müvészeti galériák, turista információs központok vannak, a muszlim oldal pedig egy igazi keleti bazár. Mostar mindig a nyitott szellemiségéröl volt híres, olyan müvésztelepféle volt, ezért is tragédia, hogy szinte keddröl szerdára az etnikai ellenségeskedés fellángolt és romba döntötte a várost.

Mostar a legvarázslatosabb, leghangulatosabb hely ahol életemben megfordultam. A balkáni török stílus nagyon megragadott. Az utca kavicsokkal van kirakva, a házak tetején köpala van cserép helyett, a bazárban gyönyörü szönyegeket, ón-, rézkupákat lehet vásárolni. Enni pedig a cevapcici-t tudom ajánlani. Ez egy pita, grillezett marhahús rudacskák, és sok-sok hagyma! Kézzel fogyasztandó!

Vegetáriánusok megkóstolhatják a grillezett zöldpaprikát, paradicsomot és kecskesajtot.

Turistáknak kihagyhatatlan Koski Mehmet pasa dzsámija, az Öreg Híd, és egy séta a régi muszlim temetöben.

Télen természetesen más a helyzet, de most én leginkább koratavaszról, nyárról, koraöszröl szeretnék írni. Akkor a legjobb idözítés az, ha valaki késö délután érkezik, és kicsit hallgatja a horvát harmonikásokat egy vendéglö teraszán egy pohár vörösborral. A bor megalapozza az éhségét, majd átmegy az Öreg Hídon a muszlim oldalra, ott beül egy vendéglöbe úgy, hogy a hídra lásson, megvacsorázik. Nyugodtan lehet bízni a muszlim pincérben, este 6 után olyan könnyü vacsorát rittyentenek zöldségböl, sajtból, kevés húsból, hogy az ember megkönnyezi a meghatottságtól. Ugyan minden grillezett, kicsit füstös, - elvégre Boszniában vagyunk - de nagyon jóóóóóóóó!

Szürkületkor meghallgatja a müezzin esti imáját, utána elharangozzák az este 7 órát a horvát oldalon, és felkapcsolják az óváros és a  Híd világítását.

A Neretva hüvös levegöt hoz a hegyekböl, de a kövek ontják a meleget. Olyan jókat lehet ücsörögni, feküdni a kökorláton!

Aki akar, flörtölhet!!!

De flörtnél többre nem számíthat!

Ez a szokás.

Életvédelmi szempontból is ez javasolt.

Ök nem olyan muszlimok, mint az arabok. Sokkal szabadabbak! Például, egy apa nagyon büszke arra, ha a lányával sokan flörtölnek, mert akkor az ö "bülbül zulejkája" a legszebb. Tudnak is flörtölni a zulejkák, jaj, de nagyon tudnak!!!

Este jönnek a sétálni kettesével, hármasával a lányok. Nem lehet elmondani, - nincs rá szó, ami le tudná írni, hogy milyen az, amikor a szép barna börü, feketeszemü mohamedán lányok bö muszlin nadrágban, kivillanó hassal, és gyakorlatilag teljesen átlátszó fátyollal eltakart arccal  rámosolyognak az emberre.

Vagy –mivel ez egy nöi oldal- a jóképü, magas, izmos, feketehajú, élettel teli férfiak csak úgy utána köszönnek valakinek, hogy „Dobri vecer, Danice!” Nem bunkók, nem udvariatlanok, és ha abba a fekete hajba még néhány ezüstös hajszál is belekeveredik, nos - a nöi kollégáim elmondása szerint - igen bizsergetö alhastáji és mellkasi élmény.

Szóval, egy kellemes esti flört, beszélgetés a meleg kövön, a Híd mellett…..a boldogság!

A Híd…….az egy külön történet!

Mostar 1.

2007. február 5.

Ez egy nagyon személyes bejegyzés, mert a szerelmeimröl írok: Bosnia, a Neretva és Mostar.

A Mostar felé történö utazás varázsa Sarajevo után kezdödik. Fel kell kapaszkodni a hegyre, majd onnét folyamatosan ereszkedni lefelé. Magyarország felöl jövet Sarajevo-ig az ember az észak-déli irányú Bosna folyót követi, átkel rajta hetvenhétszer, és mivel folyóvölgyben megy az út, így gyakran köd van. A hajlamosak lehetünk arra, hogy jól megutáljuk az egész utat, a ködszitálást, a szürkeséget, a szemerkélö esöt, de amikor átérünk a Sarajevo-t követö hegygerincen, akkor általában ránkmosolyog az Isten, kitölti kegyelmét és kisüt a nap.

Onnantól kezdve az út egy „joyride”. Bámészkodhatunk a sziklafalakon, a meredek hegyeken, vagy a völgyekbe települt kisebb-nagyobb falvakon, amik, azzal a speciális balkáni rendszertelenséggel épültek, ahol nincsenek utcák, nincsenek kerítések, csak a házak látszólagos – és tényleges J - összevisszasága.  Sarajevo-t, a javarészt muszlim várost leginkább tiszta szerb, vagy szerb-muszlim falvak veszik körül, és gyakran van úgy, hogy egymás mellett van a muszlim mecset és az ortodox keresztény templom. Ez a terület a háborúig az együttélés mintája volt. Ma pedig lassan visszatér az élet a falvakba, igaz a terület fölött folyamatosan NATO helikopterek járöröznek. Persze a háború jócskán átírta az etnikai térképet. A terület vegyes etnikumú, és –prózai módon- a budik alapján lehet eldönteni, hogy hol járunk. Angol WC muszlim-horvát területet jelöl, a pottyantós budi szerb többségü részre utal.

A Mostar felé vezetö úton mindenhol láthatunk út menti fogadókat. Fogadókat, és nem vendéglöket!!

Kis bódékban, illetve az elöbb jelzett fogadókban sütik a bárányt, árulják a mézet, az erdei gyümölcsökböl készült lekvárt, szörpöt, beföttet.

Nekem sokáig a méz, csak szimplán méz volt. Boszniában kiderült, hogy a mézet úgy kell értelmezni, mint nálunk az „autó” fogalmát, hogy „De kérem milyet tetszik parancsolni?? Van belöle százféle.”

A legelsö állomás Konjic, egy kisváros, muszlim többséggel, ez volt az egyetlen város, ahol egyértelmüen a szerbek voltak áldozatai a háborúnak. A következö állomás Jablanica, és a víztározója. Innét már tényleg csak lefelé kell ereszkedni, és követni a Neretva folyót.

A fogadók itt sem hiányoznak az út széléröl. A ki lehet ülni a teraszra úgy, hogy alattunk folyik a Neretva elmondhatatlanul kék vizével. A kék nem „általános” kék, hanem a legtisztább világos türkizkék!

A báránysült, vagy a juh-, kecskesajtos, zöldpaprikás szendvics helyben sütött cipóban, mellé a hüs, erjesztett mézes tea –kicsit olyan sörszerü, de nem keserü- kötelezö gyakorlatként írható elö!

A Neretva folyó kultikus értékkel bír Boszniában. Olyan, mint Indiában a Gangesz, vagy Egyiptomban a Nílus. A Neretva mindenkinél családtagnak számít!

A folyó volt az, ami elválasztotta az északi keresztény Európát a déli iszlám Oszmán birodalomtól, de a Neretva völgye volt az a terület, ami egyúttal össze is kötötte öket, hisz a folyóvölgyet ezer méternél is magasabb meredek sziklás hegyek kísérik, és aki átkelt a hegyeken az örült, hogy életben maradt és végre embert lát, és nem azzal törödött, hogy az Istent épp Allahnak hívja-e a másik vagy nem. Itt éltek együtt a katolikus, a muszlim, az ortodox vallásúak, itt kereskedtek évszázadokon keresztül békében.

Csak egy gond volt!

Nem volt egy állandó híd!

Ezért a szultán megparancsolta Mimar Hajrudin építésznek, hogy a Maglajban székelö vilajet pasa költségére építsen olyan hidat, ami ellenáll a tavaszi áradásoknak, és elbírja a Fényességes Padisah – Allah nyújtsa hosszúra a szakállát! – szemefényeinek, a Janicsár Oglánoknak a hatalmas hadi társzekereinek a súlyát, és legyen olyan széles is, hogy a négy ökör vontatta szekerek is átférjenek rajta, és a lovas szpáhik is át tudjanak rajta menni. Szóval elég komplex igények voltak!

A szultán küldött is egy fekete selyemzacskót építészének, amire aranyszállal rászötték a motivációs mondatot a jó híd megépítésére: „Vagy jó lesz a híd, vagy az eunuchjaid megfojtanak a zsákban lévö selyemzsinórral”. Hajrudin tudta, hogy itt csak köhídról lehet szó, ezért tervezett-tervezgetett, kijelölte a helyet, és egy völgyben, két sziklaszirt közé megépítette a fenséges boltozatú, íves köhídját, aminek alapanyagául az erös boszniai mészkövet, burkolatául pedig a csillogó korculai mészkövet választotta. A munkások letelepedtek a híd környékén, és ök lettek a „mostari”-k, vagyis a „híd emberei”. 1566-ot írtunk ekkor, és a köhíd köré egyre-másra telepedtek le az emberek, -keresztények, muszlimok, zsidók, szerbek, horvátok, magyarok, albánok, dalmátok, hercegnovácok, macedónok, crnagorácok és megszületett a „Híd Városa”, - MOSTAR.

Egy kis történelem....

2007. február 4.

Nos, most zavarban vagyok

Mert nem tudom, hogy akik olvassák a blogot, csak szívatnak-e, vagy tényleg érdeklödnek a történelem iránt.

Akárhogy is van, fussunk neki, - ez már nem lesz véres!

A kérdés az volt, hogy miért és mióta zürös hely a Balkán?

Szóval, az eredendö bünös végül is nem volt más, mint egy jó apa, II. Nagy Theodosius római császár. Kr.u 395-ben a Római Birodalom nagyon nagy volt, és már a kereszténység volt az államvallás. A birodalom négy nagy praefectura-ra tagolódott.

1. Gallia- a mai Franciaország, Spanyolország, és Németország, Britannia

2. Italia – Olaszország, Svájc, Közép-Európa, pl. Pannonia Provincia- Magyarország

3. Illyricum – a Balkán, Görögország

4. Oriens – Törökország, Kisázsia, Izrael, Közel kelet, Észak-Afrika

Volt neki két fia, Arcadius és Honorius, és tényleg jó apa módjára nem akarta, hogy az egyik fiú lemészárolja a másikat a Caesar-i , császári címért, ezért azt mondta: „Gyerekek, elég nagy ez a birodalom mindkettötöknek, ezért kettéosztom, a Nyugat-Római Birodalomra, és a Kelet-Római Birodalomra. Mindkettötöknek lesz egy-egy birodalma. A Nyugat fövárosa legyen Róma, a Keleté pedig Constantinopulos (Konstantinápoly, Bizánc, ma Isztambul). Honorius kapja Gallia-t és Italia-t, Arcadius pedig Illyricum-ot, és Oriens-t. Ennyi! Bocsi! Sziasztok! Én most nemsokára meghalok!”

Csakhogy a nyugati részen egy falusi, földmüvelö, kapirgáló, paraszti kultúra volt jellemzö, sokkal elmaradottabb állapotban, mint a jóval népesebb, alapvetöen városlakó, kereskedöi, iparosi kultúrával rendelkezö Keleten. A vallásnak is két központi alakja lett: a katolitikus Pápa Róma városában, és az ortodox Patriarcha Constantinopulosban. A Pápa nehezményezte, hogy neki kevesebb megtérítendö embere van Nyugaton, mint a Patriarcha-nak Keleten.

No, itt cseszte el Theodosius! Olyat cselekedett, hogy az elkövetkezö hatezer évben biztos nem lesz béke a Balkánon: Míg Illyricum-ot a Kelethez csatolta, de a római Pápának adta ott a térítés jogát.

Ez, mondjuk, nem nagyon hatotta meg a Patriarcha-t, és a Balkánon mindketten térítették a népvándorlási hullámokkal érkezö pogányokat, barbárokat. A betelepülö azonos szláv népek egy csoportja római katolikus lett, míg mások ortodox keresztények. A katolikusokat ma úgy ismerjük, hogy „a horvátok”, az ortodox keresztény vallásúakat pedig „szerbek”-ként emlegetjük.

A helyzetet „egyszerüsítendö” a XIV. század végén megjelent a török, -majd a "kié legyen a terület" nevü huzavonát egy idöre lezárandó -, 1448-ban Kosovo Polje-n, - nekünk, Rigómezön- a II. Rigómezei csatában úgy elverte a port magyar királyi sereg fenekén, hogy Hunyadi János is csak álruhában tudott elmenekülni.

Lemondott még a kormányzóságról is. 1453-ban tudta csak visszarimánkodni az országos politikába V.László

A törökök a nagy balkáni rendszertelenségbe, államtalanságba behozták a saját közigazgatásukat, felosztották a területet elajetekre, vilajetekre, hozták még az adminisztrációjukat, a vallásukat. És mivel végeláthatatlanul és értelmetlenül háborúzni nem érdemes, így sokan az okos szlávok közül -a katolikus és az ortodox oldalról- is a jobb boldogulás végett szépen áttértek a muszlim hitre, betagozódtak a török rendszerbe, és meggazdagodtak, elszegényedtek, éltek, haltak….és ök lettek a „bosnyákok”

Ez az ellentétek eredendö gyökere!

Remélem nem volt rettentöre unalmas!!

Sarajevo 3. - Az utolsó

2007. február 2.

Még két kép Sarajevo-ról, a kontrasztok miatt (Nem mostkészültek):

Az elsö fotó képet akar adni arról, hogy milyen üzleti központok épültek és, hogy mellettük milyen barátságosan megfér egy löveg ütötte lyuk a szétlött ház falán. Kellemetlen lehetett adott idöpontban a fal másik oldalán tartózkodni.

A második pedig egy új ÖMV kúttal szemben lévö kedélyes módon szétlött és leégett házat szándékszik a fókuszba állítani. Ez a kút rögtön Sarajevo elején van. Ha valaki Magyarország felöl Zenica-n keresztül érkezik ide, nem tévesztheti el a kutat. Itt álljon meg, tankoljon, és egyen kürtöskalácsszerü péksüteményt.

Holnap hajnalban indulunk Mostar-ba autóval és SFOR kísérettel, ami egy jó 3 órás út még jó útviszonyok mellett is. A kíséret is le fog lassítani, mert olyan nyolckereküvel kísérnek amiröl írtam, de legalább lesz valami ami kihúz a hóból.

Egyébként turista számára nem veszélyes az ország muszlim-horvát föderációs része, a Szerb Entitás sem, de azért ott vannak foltok, amiket elkerülnék. Viszont még mindig vannak hobbi-orvlövészek, akik elöszeretettel ijesztgetik a Nemzetközi Közösség katonáit, vagy munkatársait-, vagyis: minket.

Néha-néha az SFOR katonák visszalönek, de egyre ritkábbak ezek az incidensek. Legutóbb egy félévvel ezelött volt egy komolyabb incidens, amikor négy kis, hülye kamasz szerb gyerek heccböl, az útmenti bokrokból rálött egy segélyszállítmányt kísérö konvojra, -és a dán katonák meghazudtolva az északi temperamentumukat visszalöttek, mert nem tudták, hogy kik, hányan, milyen fegyverrel, mennyire komolyan támadják öket.

Nyilván és egyértelmüen tüzfölényben voltak, s így látatlanban agyonlötték mind a négy kamaszt. Micsoda bolond, értelmetlen, hülye, felháborító halál!!

Ez az eset -divatosan szólva -"kiverte a biztosítékot" a Szerb Entitásban, méghozzá a saját maguk berkein belül, és elkezdték komolyan begyüjteni a még kinnlévö fegyvereket, amit úgy kell elképzelni, hogy van eset amikor nem egy légpuskáról vagy egy pisztolyról van szó, hanem egy T-72-es tank áll a fészerben.

Ha valakit esetleg érdekelnének a sarajevoi történések, annak javaslom a "Welcome to Sarajevo" címü filmet Woody Harrelson-nal, és Goran Visnjic-csel (Kovac doki, Vészhelyzet)

Mindenkit figyelmeztetek, hogy Mostar-ról ömlengeni fogok!!!!!!!

Sarajevo

2007. január 31.

Nos, folytatván a megkezdett leírást. Már említettem, hogy a város két részre tagolódik, de valójában négy kerülete van: Az Óváros – ez a muszlim negyed, a Központ – ez hasonlít a pesti kerületekre, az Újváros – ez olyan Békásmegyer típusú lakótelep panelházakkal, és az Új Szarajevó – ez a háború befejeztével, - ill. pontosabb azt írni, hogy a harcok elcsendesülése után- létrejött új üzleti központ.

Ami a beérkezönek a háborús nyomok mellett rögtön feltünik, az az, hogy mindenki építkezik. Vagyis leginkább úgy tünik, hogy az egész város egy félbehagyott építkezés. Mindenhol építöanyagok, téglák, daruk vannak, és ha már elkészült egy ház alsó szintje, akkor oda be is költöztek, és a felsö szint pedig félbe van hagyva. Ez azért van így, mert az emberek ismerve magukat és a hatszáz éves történelmüket, nem nagyon hiszik el, hogy vége a háborúnak. Ha meg csak a harcok szünetelnek, akkor minek olyan nagy dolgot építeni, úgyis szétlövik majd.

Természetesen itt is van kínai üzlet és sok-sok kínai!

Ha az ember turista, akkor az a legjobb, ha végigmegy a négysávos úton, elbámészkodik azokon a panelházakon amiknek az 5. vagy a 6. emeletének a magasságában van egy kb. 3-4 lakásnyi lyuk, és ez nem nagyon zavarja az alatta és a fölötte lakókat. Kissé félelmetes az, hogy az utakon rendszeresen monstrum méretü nyolc kerekes csapatszállító páncélozott katonai jármüvek járöröznek, ami náluk azt jelenti, hogy 80-90 km/h-val végigszáguldanak az úton. A legjobbak ebben szerintem a magyar katonák, mert ök adnak a formára. Ez azt jelenti, hogy ha az ember háborús területen van, abból a célból, hogy elrettentse az esetlegesen harcolni akarókat, akkor nézzen ki úgy, hogy attól mindenkinek alsónemüt kelljen cserélnie. Nos, ezt honfitársaink úgy oldják meg, a nagy német, vaskeresztes, Bundeswehr csapatszállítóval úgy száguldoznak, hogy minden ablakpáncél, és védmü le van eresztve, és egy emberke látszik csak deréktól felfelé, aki a tetöajtón bújik ki, terepszínü ruhába öltözve, fején egy símaszk, szemén egy krómkeretes fekete napszemüveg, és a kezében lövésre készen egy hatalmas távcsöves mesterlövész ismétlöpuska.

A csapatszállító 3 méteres antennáján pedig ott a magyar zászló.

Impresszív, és félelmetes.

Sarajevo

2007. január 30.

Nos, megérkeztem Sarajevo-ba.

Még a blogolásom elején kérték, hogy írjak az utazásaimról. Íme az idei elsö utazásom, és a bevezetö beszámoló.

A munkám folytán kapcsolatba kerültem azzal a bírósággal, ami a jugoszláv háborúban elkövetett háborús bünökkel és bünösökkel foglalkozik.

Jugoszlávia, a Balkán mindig is a szívem csücske volt, most is imádom azt a területet. Mindenkinek tudom javasolni, hogy nézze meg Boszniát, menjen el Szarajevóba, Mostarba, mert a világ legszebb, és legeldugottabb helyein fog járni. Mondjuk, arra figyeljen, hogy az útról ne nagyon térjen le, mert van még az országban 1 millió akna, és 80 ezret már fel is szedtek, szóval, maradt még minek elpukkannia a lábunk alatt.

De egyébként csodálatos, misztikus, keleti a minaretjeivel, a müezzinjeivel. És persze a háború emlékeivel, amik nem szépek, de nagyon megérintik az embert. Persze Eszterházy Péter szavaival élve: „már akinek ez mond valamit”.

Sajnos, nem vagyok James Bond, így nem én fogom el a háborús bünösöket, én a bírói szakaszban dolgozom. Vallomásokat olvasok, emberekkel, tanúkkal beszélgetek, és próbálom ellenörizni a tanúvallomások hitelét, egy-egy ügy kapcsán felfedezem az összefüggéseket, és segítek rábukkanni eltünt emberekre. Olyan ez, hogy pl. Ahmetovic, aki a Prijedor-i koncentrációstáborban volt fogoly, vallomásában megemlíti, hogy látta a szomszédját Hadzimuratovic-ot, hogy más emberekkel együtt egy teherautóra ültetik fel, és elindulnak Banja Luka felé, de kb. 10 perc múlva lövéseket hallott és a teherautó meg visszajött üresen. Erre kimegy pár SFOR katona, és orvos és 10 percnyi autóútra elkezdenek keresgélni, és találnak egy tömegsírt, és azonosítják az abban fekvöket, és a család életben maradt tagjai pedig „megnyugodhatnak”, hogy a férjük/apjuk/nagyapjuk/gyerekük 10 éve meghalt. Ha Ahmetovic még azt is megemlíti, hogy kik voltak a teherautó kíséröi, akkor azokat az embereket kihallgatják/megvádolják/ elítélik, vagy ezt az információt bizonyítékként felhasználjuk.

Nem lélekemelö munka, de legalább valamivel hozzájárul ahhoz, hogy a világból a szemét kisöprödjön.

Ha az ember Magyarországról megy autóval Szarajevóba, vagy onnét a hercegovinai Mostar-ba, akkor pont a frontvonalon megy végig. Rám rendkívül nagy hatással van mindig az épphogy elszunnyadt háború.

Mivel tanár voltam, és pici gimnáziumunk igazgatóhelyettese, így sikerült egykori kollegákkal megszerveznünk azt, hogy minden évben a legrosszabb, legproblémásabb 16-17-18 éves tanulókat elvisszük Boszniába. Ezek a gyerekek a jólétük tudatlanságában lengetik itthon az árpádsávos zászlót, skandálnak fasiszta jelszavakat, vagy szimplán fogékony alanyai a nagymagyar nacionalizmus hirdetöinek. Fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent a háború, de amikor megállnak Szarajevóban vagy Mostarban és látják a háború nyomait, elgondolkodnak.

Az egyik leggengszterebb gyerek mondta egyszer:”Tanár úr, nem örülök, hogy itt háború volt, de örülök, hogy láthattam, hogy az milyen volt!”

De most jöjjön egy kis turisztika:

Sarajevonak több arca van. Elsöként ami rögtön szembetünik, az a háborús arca. Szétlött házak, aknákra figyelmeztetö piros háromszögben lévö „mina” feliratok, és müanyag szalag, ami jelöli az aknamezöt. Az utcán leginkább német, olasz és magyar SFOR katonák járöröznek. Aztán feltünik a modern arca. A város az Európai Unió közvetlen irányítása alatt van. Ömlik be a pénz és a befektetés. Elképesztö méretü üvegpaloták, irodaházak és bevásárlóközpontok vannak, mondjuk közvetlenül a szétlött házak mellett. Bevásárlóközpontnak egy kb. négy westendnyi méretü épületet kell elképzelni, ahol minden kapható. Minden világmárka, minden mennyiségben, és a magyarországi árak feléért, harmadáért.

A várost átszeli egy 2x2 sávos út, ami késöbb 1x1 sávosra szükül, és gyakorlatilag ez osztja ketté a lakosságot. Bár hivatalosan Sarajevo egységes, de mégis ez a határa az Igman szerb kerületnek, és az Ilidza muszlim városrésznek. Az Igman hegy volt az ahonnét a szerb nehéztüzérség lötte a várost.

Amikor leszükül ez a 2x2 sávos út, akkor érünk a város régi kerületébe. Ez pont olyan, mint Pesten a VI. vagy a VII. kerület. Nem véletlen, hisz Sarajevo fénykora akkor volt amikor Budapest fénykora, vagyis az 1800-as évek utolsó évtizedeiben, és a Monarchiához tartozott. Nagyon sok a magyar emlék. Pl. Sarajevo elsö kormányzója gróf Andrássy Gyula közösügyi pénzügyminiszter volt, mert Bosznia már akkor is zürös helynek számított, így sem a bécsi Burg nem akarta Ausztriához csatolni, sem a magyar Koronát reprezentáló József Nádor föherceg, Magyarországhoz. Így megkapta a felügyeletet a közös osztrák-magyar Pénzügyminisztérium, és a mindenkori miniszter. Így jártak.

Szóval, ezt a rész úgy kell elképzelni, hogy az emberek, az üzletek, és még a kutyagumi is pont ugyanolyan, mint Pesten

Kicsit továbbmenve az Ilidza kerületben, eljuthatunk az óvárosba, ami a muszlim negyed, a Bahcarsija . Ez viszont már komplett török, és keleti.

Van itt bazár szönyegekkel, aranymüvessel, festövel, kávéházzal. A legjobb hideg reggeleken betérni egy kávéházba és inni egy spéci török kávét, ami híg, és forró, ezért az üvegpoharat még beleteszik egy díszes vörösréz pohártartóba, és onnét kel –kötelezöen- szürcsölgetni. Adnak hozzá valamilyen porcukorban forgatott, nagyon lágy zselészerü édességet. Nyáron, jobb idöben ezt a kávét az ember elfogyaszthatja a teraszon, ilyenkor a nagyon kora reggeli napszak a legjobb.

Van velem egy munkatársam is, egy ügyvédjelölt gyerek, aki a kamaszkori helytelen pályaorientáció példája lehetne, ugyanis neki nem ügyvédnek, hanem gasztronómusnak kellett volna mennie. Olyannyira szeret enni, hogy már itt, Sarajevo-ban is megismerik egynémely vendéglöben, és úgy készítik el az ételt, ahogy neki kell.

Ha valaki erre jár felszólítom, hogy ne hagyja ki a mézes, mandulás báránysültet, amit vagy borsos körte körettel –IGEN!!!! NEM TÉVEDÉS-, vagy körteszósszal leöntött egészben sült krumplival szervíroznak!!!

És ha az ember a teraszon csücsülve éppen ezt a fogást élvezi, és megszólal a müezzin az egyik minaretröl, akkor az élmény leírhatatlan.

Azért jó Boszniába jönni, mert nincs turistadömping, úgy lehet európai módon turistáskodni, hogy szinte nem is Európában vagyunk. Továbbá, valami érthetetlen módon szeretik a magyarokat, és SOHA-SOHA nem csapnak be. Van saját pénzük – a Konvertibilis Márka- de mindenhol elfogadják az Euro-t. Az árfolyam fix, 1.-EUR=1,92.-KM, és fillérre kiszámolják a visszajáró pénz, nem úgy mint kicsi hazánkban, ahol biztosan jól lehúznának az átváltáskor.

Fizetés elött illik megkérdezni, hogy fizethetünk-e Euro-val, a válasz mindig az, hogy „Yes, natürlich”, de akkor is illik megkérdezni. A háborúról beszélni, kérdezni nem szerencsés, nem szeretnek róla beszélni az emberek, és felesleges is, mert minden lépésnél beleütközünk a nyomaiba. És az ember csak olyan örült kérdéseket tud feltenni, hogy „És milyen volt a háború alatt” Mit lehet erre mondani?-„Oh, vicces volt, hogy szétlötték alólunk a házat, és nem volt se villany, se víz, se élelem…viszont voltak helyettük orvlövészek”

Majd folytatom, ha van érdeklödés……

How to be an Evil...in London 2.

(Az elözö bejegyzés folytatása)

4. A ROSSZ VÁLASZTÁS FAKTOR

Vidd olyan helyre az áldozatokat, ahol csak az egyik talál érdeklödésének megfelelö terméket, de abból viszont igen sokat és sokfélét és jó áron. A többiek garantáltan halálra unják magukat, és noszogatják az érdeklödö áldozatot, hogy hagyja már abba a leltározást, és ez bizony elöbb, -és nem utóbb- konfliktust teremt. Hah...de még mekkorát! :-)

VIGYÁZAT: az arányosságra oda kell figyelni, így nagy konfliktus ne legyen, mert:

a./ mégis velük vannak az emberek, így ha jelenetet rendeznek, nos..khm.... ugye….

b./ otthon panaszkodni fognak, elmondják, hogy hová és hogyan vitted el öket. A többiek a házban esetleg felvilágosíthatják öket,  szóval, és kész a lebukás.

A férj semmit nem akart vásárolni, ezért utálta az üzleteket, a feleség valami estélyit szeretett volna, mégpedig olyan elegáns viktoriánus korra emlékeztetö ruhákat.

A lányka pedig iPOD-ot szeretett volna venni, ami nem annyira jó, de legalább már nem  trendy, ellenben drága.

5. AZ ÁR POZICIONÁLÁSA

Ha gazdag az illetö, akkor olyan helyre kell vinni, ahol olcsó tömegtermékeket talál. E.g.: Lillywhites. Ha az alacsonyabb árfekvésü dolgokat vágyja az áldozat, akkor egyértelmüen a Bond Street.

Nos, végül ezen faktorok megléte és kimerítése után végre a családfö kiadta az ukázt, és hazamentünk.

Metróval.

9 perc alatt.

How to be an Evil...in London 1.

címet George Mikes (Mikes György)-tól kölcsönöztem. Mindenkinek ajánlom a könyvét, aminek a címe How To Be A Brit, és meglehetösen kellemes olvasmány. Vagyis inkább az a helyzet, hogy a született britek fele imádja, a másik fele pedig utálja.

Szóval, tegnap Dr. Jekyll-böl kibújt Mr. Hyde!

Tegnap a "vendéglátómnak" vendégei érkeztek a napsütötte, újonnan csatlakozó Bulgáriából. Újazdag olajvállalkozó, a felesége és a kamaszlányuk. S, mivel én vagyok az az ember aki napokig, vagy hetekig tudná ecsetelni London elönyeit, különlegességét, így rám bízták, hogy vigyem el öket várost nézni.

Ezzel alapvetöen nem is lenne baj, de:

A történelmi emlékek érdeklik az újgazdagot? - Bizony, nem érdeklik.

A kulturális dolgok érdeklik az újgazdagot? - Bizony, azok sem érdeklik.

Akkor mi érdekli az újgazdagot? - Semmi.

VISZONT

van felesége és kamasz lánya, akik vásárolni szeretnének.

Bevallom nem nagyon volt kedvem a legnagyobb tömegben, a legdurvább turistaidöszakban, az amúgy is legforgalmasabb utcákon bolgár újgazdagokat kalauzolni boltról-boltra, így ördögi tervet eszeltem ki- javaslom mindenkinek hasonló esetekre.

Íme a recept:

1. Az IDÖ-FAKTO

Az idönek az a szakaszát kell megnyújtani, ami a célhoz vezet. Olyankor az áldozatban felvetödik az, hogy nem is annyira fontos a cél, inkább haza kellene menni TV-t nézni.

Beálltunk a buszmegállóba, és vártuk a megfelelö buszt (8-as busz, St.Paul's). Ámde itt a buszvezetönek inteni kell, hogy álljon meg, különben továbbhalad. Elég ha csak a kisujjunkat lengetjük ki 2mm-rel, azt is észreveszik. Gonoszként, eleresztettem két 8-as buszt, nem jelezvén a soförnek. Londonban nincs annyira hideg, de fúj a szél, és dermesztönek hat és speciális öltözködéstechnikát igényel. Én tudtam ezt, ök nem.

2. A MEGKÖZELÍTÉS-FAKTOR

Ez közvetlen az 1-es pontból származtatható. A lényeg, hogy meg kell nehezíteni a cél megközelítését.

Azt mondták, hogy busszal szeretnének menni. Ez egy halálos ötlet. Nyáron a meleg miatt, télen a kabátok, puffasztott dzsekik miatt. Nem részletezem, ki kell próbálni feljutni pufidzsekiben a busz emeletére. Azt kell mondani, hogy a hely kissé szük, és így megtudhatjuk felnöttfejjel, hogy milyen érzés a bébinek keresztüljutni a szülöcsatornán. Plusz, azon vékonypénzü turisták akik az East End-en laknak, mindnyájan emeletes busszal akarnak eljutni az Oxford Street-re és ezt a buszt használják

A double decker tetején van 79 C. fok, és 10 yardonként halad elöre. Mondtam nekik, hogy menjenek csak fel az emeletre, -én lenn maradok, s majd megcsörgetem a telefont ha le kell szállni,- mert a legjobb a kilátás ha az emeleten utaznak, ami végül is igaz, ha a fentebb említett körülmények nem léteznének.

Metróval, a Central Line-nal el lehetett volna érni 9 perc alatt az Oxford Circus-t, ám így volt 29 perc.

3. TÖMEG-FAKTOR

Itt gondosan azt a helyet kell kiválasztani, ahol a legeslegnagyobb tömeg van, és velünk együtt minden náció képviselteti magát, talán még néhány eszkimó is, vagy máig is harcoló német alakulat.

Aki járt Londonban, annak nem kell magyarázni, hogy mit jelent az ha az ember bejárja az Oxford Circus---Piccadilly Circus----Leicester Square----Tottenham Court Road négyszöget. Amilyen nemzet fia-lánya ebben a háromszögben nem található meg, akkor az nem földi teremtmény!

Meglátogattuk ezt a területet.

(Folytatás a következö bejegyzésben)

LondOn - Christmas Time, mistletoe and wine...

2006.december 17.

A tegnapi nap utazással telt.

Van bizonyos kötödésem Anglia, London és Skócia irányában, és a sors úgy hozta, hogy a következö hetet Londonban kell töltenem. Ezáltal elvégzem az ott rámháruló munkát, és nem fogok Budapesten Magányos Farkaskodni.

Szóval:

London mindennél másabb, és mindenkinek más. Mondogatjuk sokszor amikor valahol jártunkban-keltünkben meglátunk egy helyet,  vagy egy utcát, egy épületet, hogy "ez olyan, mintha...(ez, és ez lenne)"

Nos, London nem "olyan mintha...", hanem London "AZ"!

Ha betévedsz a Savile Row-ra, vagy a Jermyn Street-re egy szabóhoz, és elötted épp Al Pacino próbálja az öltönyét- ez természetes. Hogy a 80 éves tisztes öregúrnak derékig érö copfja van- ez természetes. Londonban mindenki legálisan lehet különc és mindenki természetes módon lehet picit hülye. Nagyon nem, mert az már ellenkezne a brit életérzéssel és szabályokkal, de valami különcségnek lenni kell.

(Megjegyzés: ha peches vagy, akkor nem Al Pacino, hanem Gyözike próbálja az öltönyét)

Annyi arca van a városnak, hogy az elmondhatatlan. A City-ben lakom, és reggel 7 és 9 óra között az utcák tele vannak öltönyös férfiakkal, kosztümös nökkel, olyannyira, hogy azt érzi az ember, hogy mindenki szembe jön. Este 6 óra után viszont senki.... minden üres. Csak a köjárda, az aszfalt, a Royal Exchange, a Bank of England.... és Lord Wellington a bronzlován.

Tegnap este elmentem a Covent Garden-be. Csak sétálni,... szétnézni, hogy mi megy a színházakban. Karácsony elött, estefelé nincs ennél jobb. Ez az a hely, aminek a hangulata számomra mindig elbüvölö. A piac természetesen müködik, és most minden tele van karácsonyi égökkel, díszekkel, carol énekesekkel, és valahol épp nagy tömeg verödik össze, hogy a Jingle Bells-t hallgassa jamaikai ska-reggea stílusban, amiröl 20 másodperc alatt megállapítja a jámbor polgár, hogy jobb feldolgozást már hallott az életében, ……. viszont rosszabbat még nem.

A Garden -ugye- a klasszikus angol pubok gyüjtöhelye, ahol nagy élet folyik, és végre már lehet kapni Christmas Ale-t, ami egy sörszerü ital, langyosan, kicsit felturbózva fahéjjal, meg mindenféle füszerekkel. A legjobb viszont a nagy bögre kakaó, kevés whiskey-vel, tejszínnel, és mellé a rusk nevü pirított piskóta. Vagy a hagyományos fish & chips.

Valami nagyon fennkölt, és költöi dologgal akartam elörukkolni, de nem megy. El kell jönni, és látni kell. Vagyis ez rossz kifejezés, nem látni kell, hanem megélni kell.

Ugyanis nem az a fontos, hogy valamit birtokoljunk, hanem, hogy valaminek a részesei lehessünk.